Singer Magdolna – Gyászkísérő
Singer Magdolna / Életút
Tizenöt év után, harminchat évesen hagyta el a kirakatrendező dekoratőr pályát, majd irodai asszisztensként kezdett el dolgozni egy mentálhigiénés segítségnyújtással és lapkiadással foglalkozó kisvállalkozásnál. Későn kezdett el tanulni: első diplomáját negyvennyolc évesen szerezte a Janus Pannonius Tudományegyetem művelődésszervező szakán, ezt követően elvégezte a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés-, illetve a MÚOSZ újságíró képzését. A megszerzett tudása mély empátiával párosult, ezek birtokában bekapcsolódott a hospice szolgálatba. A hospice-ban végzett önkéntes tevékenység jelentős szerepet töltött be az életében: kezdetben a betegek mellett volt, később hosszú évekig gyászfeldolgozó csoportokat vezetett. Ötvenöt évesen egy válás után saját egzisztenciát kellett teremtenie. Bár addigra már három könyve is megjelent, de csak ekkor vett lendületet az írói karriere.
Idén áprilisban jelenik meg a 19. könyve Gyászkísérés címmel a HVG Kiadó gondozásában. Tizenkét éve a gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesület elnökségi tagja, ahol többek között gyászkísérőket képez ki. Amire a legbüszkébb és amit a legnagyobb szakmai sikerének tart: a hospice önkéntes munka során elsajátította a megszentelt figyelmet, amely ma a gyászkísérői hivatásának alapját jelenti. Életének meghatározó vezérgondolata szerint minden élő szervezetben, így az emberben is, önmaga tökéletesedésére törekvő, veleszületett késztetés van, amelyet Szent-Györgyi Albert „drive”-nak, Carl Rogers „növekedési potenciálnak” nevezett el. Szerinte, ha az ember tevékeny életet él, akkor mindig kibomlik valami új, ami segíti, hogy kiteljesedhessen, „váljon valamivé”. A jelenlegi életével elégedett; alapvetően az a célja, hogy békében legyen önmagával, harmóniában a világgal. Négy gyerekével, a barátaival, olvasással, zenehallgatással, túrázással, színházzal és a zumbával töltődik.
A kirakatrendezőből vált közel kéttucatnyi könyvet író, ismert gyászkísérő szakemberré Singer Magdolna, akinek életútja a nagyívű váltások, a tabudöntögetés és az emberi kitartás esszenciája. Őszinte beszélgetés döntésről, bátorságról, félelemről.
Vágjunk is rögtön a közepébe: különösen őszintén írsz a weboldaladon az életutadról úgy, hogy több nagy korszakhatárt is megjelölsz. Mi választja el egymástól a különböző korszakokat?
Olykor egyszerűen muszáj volt változtatni – az élet kényszerített rá, valamilyen tragikusnak megélt esemény, mint például egy válás – máskor pedig csak mentem a szívem után. Egyébként nem voltak nagyratörő álmaim; életem felét a szocializmusban éltem le és akkoriban nem volt „divat” az ilyenfajta gondolkodás, de mégis eljutottam A-ból B-be.
Milyen út vezetett a kirakatrendezéstől a gyászkísérésig?
Szerettem a kirakatrendezéssel foglalkozni és így utólag úgy látom, hogy nagyon merész húzás volt otthagyni ezt a szakmát. Amikor az ember meglép egy ilyet, valójában nem is olyan bátor, inkább tele van félelemmel a jövőt illetően.
A környezetem is a „megőrültél, hova mennél?!”-típusú kérdéseket tette fel, de egyszerűen szerettem volna valami mást csinálni.
Közben pedig ott volt a kishitűségem is: nem tudtam elképzelni, hogy magasabb szintre lépjek. Viszont akkor már nagyon érdekelt a pszichológia és azt is tudtam, hogy szeretnék ebben a közegben élni, dolgozni.
Amikor az ember elhatároz egy ilyen éles váltást, a környezete gyakran kételkedik, visszahúzza őt, akár véglegesen megakadályozva egy másik élet felépítését. Kellett kezelned ilyen helyzeteket?
Az akkori kollégáknak elviekben igazuk volt abban, hogy otthagyni a szakmát meggondolatlan lépés, de annak ellenére sem riasztott el a dolog, hogy nem tudtam még, hova is megyek tovább.
Az eredeti szakmád és a pszichológia azért eléggé távol áll egymástól. A gyászkísérés fogalmával pedig a legtöbb ember még nem is találkozott. Mi kapcsolja össze a két területet?
Nagyon korán megtanultam és mindig is szerettem olvasni. Sok évvel később raktam össze magamban, hogy én valójában a szépirodalomban is az emberi lelket kerestem és láttam meg. Vonzottak az emberi lélek rejtelmei. Hatalmas és izgalmas birodalomról van szó. Miközben a kirakatokat rendeztem, egyre inkább a pszichológia felé fordult a figyelmem.
Az sem ritka, hogy amikor valaki egy új terület felé kacsintgat, akkor abban a saját megélései is motiválják. Neked vannak olyan élményeid, ami akkor a pszichológia felé vitt és segített később elmélyíteni azt az utat, amin azóta is jársz?
Nagyon szerencsés vagyok, mert boldog gyerekkorom volt szerető szülőkkel, így nem voltak innen eredő, feldolgozandó témáim, viszont huszonnyolc évesen elváltam. Ne feledjük, hogy ez még a szocializmus korszaka volt és csak a rendszerváltás után kezdtek el nagy számban megjelenni az önismereti-önsegítő könyvek. Emlékszem, hogy Popper Péter Belső utak című könyve volt ekkoriban a bibliám. Tíz évig nem voltam újra férjnél, miközben nagyon szerettem volna újra családot. „Ha valamire nagyon vágyunk, akkor azt csendben életben kell tartani a szívünkben és egy napon valósággá válik” – ez a mondat tartotta bennem a reményt abban, hogy újra megtalálom a társamat.
Vagyis mégis csak voltak nagy álmaid…
Valóban, a családot illetően ez igaz, mert úgy nevelkedtem, hogy a család az nagyon fontos dolog egy ember életében. A házasságok jelentős része ma már válással végződik, de akkoriban ez nem volt így. A keresetet is én adtam be, ami egy nagyon nehéz lépés volt. A gyerekek még kicsik voltak, nem ismertem elvált embereket, emellett mindezt kudarcnak, tragédiának, nem normális dolognak éltem meg. Az akkori házasságomon belüli mérgező dinamikát figyelembe véve viszont utólag úgy látom: Úristen, mekkora önbecsülése volt ennek a nőnek!
Szembementél a korszak társadalmi normájával, konszenzusával a szakmai- és magánéletedben is Ez kellett talán ahhoz, hogy valami új bontakozzon ki?
Ebben van igazság, persze belülről ezt teljesen másképpen éli meg az ember. Ahogyan említettem is:
“Akkor nem láttam magam se bátornak, se vagány nőnek, pedig a legnagyobb gyerekem szerint a vagányság benne van a személyiségemben.”
Miért éppen a gyász témaköre került a szakmai érdeklődésed fókuszába?
Miután negyvenévesen újraházasodtam, az újabb gyerekek érkezése után kaptam meg a méhnyakrák-diagnózist. Ezt megelőzően is terveztem a karitatív tevékenységet, de igazán ekkor erősödött meg bennem a gondolat, hogy elmegyek egy hospice intézménybe önkéntesnek. Akkor még nem láttam előre, hogy tíz évet töltök majd el haldokló emberek mellett és a gyászolókkal is ekkor találkoztam igazán először. Szerettem volna megérteni ezt a nehéz lelki folyamatot, így elvégeztem egy Polcz Alaine és társai által meghirdetett gyásztanácsadó képzést. Majd egy év múlva indítottam el egy kolléganőmmel a Budapest Hospice Házban az első gyászcsoportot, amit szintén tíz évig vittem.
Közben elkezdtem képezni magam. Az első diplomámat negyvennyolc évesen szereztem meg, majd elvégeztem a SOTE mentálhigiénés szakember képzését, illetve a MÚOSZ-nál újságíró végzettséget szereztem. De még ekkor is inkább a férjem álmait, céljait valósítottam meg az ő vállalkozásaiban, bár ebben az időszakban már három könyvet is írtam. Ötvenöt évesen újra elváltam és onnantól kezdve már valóban a saját céljaimért dolgoztam és dolgozom a mai napig. Tehát, ha tevékeny életet élünk, akkor az egyik dologból kibomlik a másik.
Próbálom megragadni a „pillanatot”, amikor valóban az emberek felé fordultál, amikor az önkéntesség hivatássá vált…
Amikor a második férjem cégeiben dolgoztam, sok mindent megtanultam az értékesítési hálózatokról, illetve az emberek motiválásáról. Mindeközben jártam a hospice házba is, mert valójában az volt az én igazi utam, de mivel nem ez volt a fő irányvonal, lassan haladtam. Aztán következett a válás, amiből gyakorlatilag nulla jövedelemmel, ötvenöt évesen jöttem ki. Kérdés volt, hogy mit tudok majd dolgozni, a négy gyerekemből pedig kettő még középiskolás volt.
“Aztán elmentem egy kifejezetten nőkkel foglalkozó férfi coachhoz és ő tette föl a kérdést: mi az a dolog, ami boldoggá tenne engem és azzal másokat is boldoggá teszek?”
Ekkor kezdtem el igazán a gyász témakörével foglalkozni és erőfeszítéseket tenni azért, hogy beinduljon a gyásztanácsadás. Egy sokéves küzdelem kezdődött, hiszen az egyik alapvető kérdés az volt, hogyan is találnak meg azok az emberek, akik a gyászukban segítséget szeretnének kérni.
Őszintén beszélsz a pénzről. Hogyan sikerült mégis megteremteni a normális anyagi körülményeket?
A válás után még egy ideig részesültem a cég bevételeiből, ez alatt mindent elkövettem, hogy saját jövedelemre tegyek szert. Nem válogattam, takarítást is vállaltam, de így is nehezen boldogultam a kamasz gyerekekkel. Írtam ugyan a könyveimet, ám azok szerény bevételt termeltek. Ellenben ismertté tették a nevem és egyre inkább úgy kezdtek rám tekinteni, mint a „gyász” egyik szakértőjére és ez így van mind a mai napig.
Mi az, ami ilyen nehéz helyzetekben is erőt adott?
Az anyaságom. Akinek gyereke, gyerekei vannak, nem állhat le.
Mit lehet mondani egy, a gyászt megélő embernek, mi ad vigaszt számára?
“A gyászoló embert nem lehet megvigasztalni, sokkal inkább arról van szó, hogy kísérjük őket a különböző érzelmi hullámzások megélése során.”
Egyébként nagyon mély emberi találkozásokról van szó, úgyis mondhatnám: lélektől lélekig. Valójában nem is tanácsadók vagyunk, hanem gyászkísérők. Némi megnyugvást az emberi szeretet és elfogadás tud adni számukra, a társas támasz, az a tudat, hogy nincsenek egyedül és megértik őket. A gyászoló emberek sokszor kapják azokat a mondatokat, hogy „engedd el”, „lépj rajta túl”, de ezek valójában nem segítik őket. És önmagában az „idő múlása” sem old meg semmit, csak akkor, ha elindul egy belső munka, amihez sokszor nagy lelkierőre van szükség.
A társadalomban történt-e változás a halál-, a gyász kérdésköréhez való hozzáállást illetően?
Miközben ezek a témák még most is tabunak számítanak, látszik a változás, talán egy kicsit trendszerűen is, hiszen egyre többen írnak a blogokon vagy a közösségi médiában a saját betegségükről, várható halálukról. Amikor ötvenöt évesen, a válás után honorárium reményében szerettem volna a témában cikket írni magazinok számára, a szerkesztők elhajtottak ezzel a „szomorú témával”, napjainkban viszont már felkéréseket teljesítek. De ezzel párhuzamosan még mindig jelen van a gyászoló elkerülése, mert félünk attól, hogy nem tudunk számára mit mondani.
Korábban, amíg az emberek az otthonukban haltak meg – ott történt a ravatalozás, amit láttak a gyerekek is –, a halál elfogadottabb volt, „közelebb állt” hozzánk, az élet természetes részeként tekintettünk rá. Ám a második világháború után az orvostudomány és -technológia fejlődése során az emberek kórházakba kerültek és ott is haltak meg. Egyre többen élték le úgy az életüket, hogy sosem láttak halott embert, elvesztek a tradíciók és a rítusok, amelyek pontról pontra leírták, hogyan is kell gyászolni és hogyan lehet segíteni a gyászolót. Viszont ahogyan említettem, némi változás látható e téren.
Segítő szakemberént sokak szomorú történetét ismered meg, hogyan tehermentesíted magad, hogyan tartod magad karban lelkileg?
Az egy alapvetően fontos dolog számomra, hogy a halálhoz való viszonyom rendben van, de én is járok szupervízióba és igyekszem odafigyelni a kikapcsolódásra is; túrázom, zumbázom.
Említetted, hogy a könyvek nem termeltek nagy bevételt, de mégis írtál közel két tucatnyit. Mi mondanivalód van ennyi oldalon keresztül?
Mindig adódik egy téma, amit érdemes feldolgozni. Például mivel nem vagyok gyerekpszichológus, nem foglalkozhatok gyerekekkel, miközben amikor megkeres valaki a házastársa halála miatti gyásszal, akkor sok szó esik a gyerekek iránti aggodalmáról is. Látszott, hogy ilyen tematikájú könyv nemigen van a piacon.
“Sokszor magukra maradnak azok a gyerekek, akik válást vagy halálesetet élnek meg a családjukban, ezért készítettem egy interjúkötetet gyerekekkel és olyan felnőttekkel, akik gyerekkorukban élték meg a gyászt.”
Mindez nagyon nagy segítséget jelentett és jelent a tanácstalanul gyászoló szülők és gyerekek számára. Az ismeretterjesztő könyvek mellett írtam három regényt is.
Az elmúlt egy évben a covid nyomán nem csak gazdasági, de talán társadalmi válság is kibontakozott, sokan veszítettek el sok mindent, átalakultak a kapcsolataink és a változásnak is egy olyan formáját éljük, amit nem tud mindenki komfortosan megélni. Gyászol valamit a modern ember?
Gyászol, de nagyon érdekes, hogy ezt a kifejezést még a válásokra sem sokan alkalmazzák. Egyetértek a felvetéssel, mert valóban: a legkülönbfélébb, halmozott veszteségek érik az embereket. A legfájdalmasabb, amikor a hozzátartozó magányosan, elszigetelten hal meg a kórházban. A látogatásoknak, a búcsúnak az elmaradása kihat a gyászfolyamatra is, csakúgy, mint a szociális háló hiánya, hiszen beszűkültek a lehetőségek az emberi találkozások, érintések terén is. De sorolhatnám az egyéb veszteségeket is, mint az egzisztenciális nehézségek, a szabadidős tevékenységek akadályoztatása, vagy a fiatalság lehetőségeinek, kitörő energiáinak a korlátok közé szorulása. Mindezek későbbi hatásait még fel sem tudjuk becsülni. Mindamellett, mint minden gyászban, úgy a járvány okozta veszteségekben is benne rejlik a fejlődés lehetősége is.
Mit tanácsolnál azoknak, akik váltani szeretnének, mert amit csinálnak, valami miatt nem érzik a magukénak?
Hallgassanak a szívükre. Egy korábbi interjúmban azt mondtam, hogy bátran kell élni, de közben mégis csak fél az ember, így szerintem az a lényeg, hogy a félelemei ellenére is menjen a szíve után. A legjobban azt sajnálják az emberek, amit meg sem próbáltak az életük során. Pedig vagy sikerül, vagy nem. De ha megpróbálja és nem sikerült, az már egy egészen más helyzet.
Ha érdekesnek találtad Singer Magdolna történetét, olvass további inspiráló sztorikat, pl. Tóth Icó és a Mályvavirág Alapítvány történetét: tovább olvasok!