„Évi, Te beáraztad magad nullára!”

Marton-Mlecsenkov Éva – ultrafutó, a CoffeeRUN egyesület alapítója

 

„Annak köszönhetem a karrierváltásomat, hogy terhesség alatt elhíztam” kezdi egy meglepő fordulattal a beszélgetést Évi. Pedig a ma már ultratávokat futó anyuka korábban egyáltalán nem volt aktív sportoló, sőt az eredeti munkakörét is szerette. A nagykereskedésben, ahol 13 évet töltött el, nagyon élvezte a pörgést, csapatban, másokkal együtt dolgozni. A kiégést meglepő módon a home office hozta el. Mivel gyesről visszatérve nem tudott volna Óbudáról Halásztelekre ingázni és közben a gyerekekért is időben az óvodához érni, a lakása lett az irodája. „Elsőre mindenki úgy gondolja, hogy milyen csodás, mert otthon vagy, Te osztod be a munkaidődet, de valójában non-stop dolgozol, összefolyik a magánéleted és a munkaidőd”. Egyre elszigeteltebbnek érezte magát, ami a hatékonyságára és kreatív energiájára is negatívan hatott.

Közben amint volt egy kis szabadideje, a futásnak hódolt, és egyre gyorsabban egyre hosszabb távokat teljesített. Így kapcsolódott be egy olyan baráti társaságba, akikkel péntek reggelente a Hármashatár-hegyre jártak edzeni. A CoffeeRUN szabad és nyitott közösségi érzése magával ragadta, újból tartozott valahova. „Egész életünkben elvárások és szabályok szerint élünk, itt viszont önmagam lehettem. Úgy láttam, hogy ez nem csak nekem, de másoknak is fontos”. Egy idő után átvette a futások szervezését, és arról álmodott, hogy ezzel szeretne főállásban foglalkozni.

Az eredeti munkájára közben egyre nehezebben tudott odafigyelni. „Kapkodtam, nem voltam ott fejben, úgy kellett magamat noszogatnom, hogy csináljam a munkámat. A gyerekeim úgy emlékeznek vissza erre az időszakra, hogy anya akkor volt mindig ideges”.

Azt már tudta, hogy mivel szeretne foglalkozni, viszont arra egyáltalán nem volt terve, ebből hogyan lehetne megélni, nem volt előtte semmilyen példa, de türelmesen várt.

„Hittem abban, hogy ha kinyitom az ablakot és várok, akkor sokkal jobb lehetőségek fognak megtalálni, mintha én ezen erőlködnék.”

Szerencsére volt egy sorstársa a CoffeeRUN-ban, Lívi aki szintén karrierváltáson gondolkozott, így egymást tudták támogatni az útkeresésben. Végül Lívi lépett elsőként és elköltözött Galyatetőre, hogy kirándulásokat és túrákat szervezzen, Évi pedig ezzel egy kezdőlökést kapott, hogy merjen váltani. A másik segítség a baráti körből érkezett, ahol egy meseterapeutát ajánlottak neki. A saját meséjén keresztül a szakemberrel arra keresték a választ, hol lehetnek azok az elakadások, amik miatt fél az ismeretlenbe kilépni.

Egy év elteltével, amikor már lelkileg készen állt, meglátott egy sportszervezői álláshirdetést. „Öten küldték át nekem a linket, bennem is felmerült, hogy mi van, ha ez az álomlehetőség?” Jelentkezett, felvették és lelkesen belevágott, de csak egy fél évig maradt az Ötpróba Rióba rendezvénysorozatnál, mert azt érezte, hogy nem ez az útja. „Segített viszont rájönni, hogy abban tudok erős lenni, amiben hiszek. Ez nem volt az enyém.” A valódi szenvedélye közben továbbra is a CoffeeRUN maradt, ami annak ellenére egyre népszerűbbé vált, hogy alig jutott rá ideje. El is gondolkodott azon, mit lehetne ezzel a közösséggel elérni, ha minden energiáját erre a projektre fordíthatná? De a megélhetés miatt szüksége volt a havi bevételre, az ingyenes futásokból pedig nem származott jövedelme. „Ha egyesületben sportolsz vagy edzőterembe jársz, havonta tíz-húszezer forintot simán kifizetsz. A közösségi futásunk viszont ingyenes volt. A férjem mondta is, hogy Évi, Te beáraztad magad nullára”.

Inkább váltott egy másik munkahelyre, de a Római Kalandpark marketingeseként sem találta a helyét. A két kudarcos próbálkozás nyitotta fel végül a szemét, hogy a CoffeeRUN az ő útja.

„Az arcomba volt tolva a megoldás. Azt éreztem, hogy valaki fentről rám szólt, hogy „hányszor mondjam még el, hogy ne úgy!” és irányba rakott.”

Szilárddal, a férjével megbeszélték, hogy egy bizonytalan ideig nem lesz jövedelme. Szerencsére végig támogatta, de ez kölcsönös volt, mert korábban ő is próbálkozott önmegvalósítással és Évi volt a családfenntartó szerepében.

Végre teljes munkaidejében a szenvedélyével foglalkozhatott. Megalapította az egyesületet, délelőttönként pályabejárást végzett, egyre több közösségi futást szervezett – ekkor indult el a könnyedebb Melange mellett az újrakezdőknek szóló Macikávé is – és beiratkozott a Testnevelési Egyetemre is, ahol először a sportmenedzser, majd az atlétika edző képzésre járt. A fennmaradó szabadidejében a futókarrierjére koncentrált, egyéniben készült a 246 km-es Sparathlonra és a 221 km-es Ultrabalatonra.

Persze így is voltak nehéz időszakok, mert hiába mozgatott meg heti szinten száznál is több embert, továbbra sem volt bevétele. „Hiába nem vagyok anyagias ember, elértem egy olyan szintet, hogy hiányzott az, hogy kézzelfoghatóan értékeljék, megbecsüljék a munkámat.” Belsőleg komoly gátat jelentett, hogy nem tudott kérni, mert 16 éves kora óta volt önálló jövedelme, sosem szorult rá mások anyagi támogatására. „Szerencsére Szilárd ezt jól tudta, ezért otthon mindig csak kikészítette a pénzt.” Kézenfekvő lett volna, hogy szedjen részvételi díjat a futóktól, de mivel a mozgalommal pont az volt a célja, hogy ne pénzkérdés legyen a mozgás, ezt önbecsapásnak tartotta volna. „Azt éreztem, letörne a kezem, ha el kellene kérnem 500 forintot futásonként.”

A sors fintora, hogy a mélypontokon mindig megkeresték egy-egy állásajánlattal.

„A férjem mondta is, hogy el kellene rajta gondolkoznom. De úgy éreztem, hogy ha elfogadom, akkor azzal feladom az eredeti célomat, mert megosztott energiával nem lehet eredményt elérni.”

A részvételi díj helyett az volt a terve, hogy egy céges szponzor bevonásával maradhatnának ingyenesek a programok. Abban bízott, hogy másnak is vonzó lehet, hogy ennyi embernek pozitív élményt ad a CoffeeRUN, ismerősökön keresztül próbálkozott is pár cégnél, nem sok sikerrel. Viszont a médiamegjelenések hatására komoly ismertségre tettek szert, aminek köszönhetően 2018-ban megkereste az MKB Bank, hogy vegyen részt a MKB#20percegészség programjában. „Nem hittem el, amikor olvastam a levelet. Felhívtam Szilárdot, de annyira sírtam örömömben, hogy nem tudtam beszélni. Ő aggódva kérdezte: Csak annyit mondj, hogy jó vagy rossz? Jó, jó, jó! – válaszoltam”

Az árazás nehéz kérdés volt, hiszen referencia nem létezett, ezért azonnali ajánlatadás helyett inkább kérdezett, amivel felmérte a terepet. „Tudtam, hogy erős vagyok és láttam a szemükben, hogy tetszik nekik a CoffeeRUN. De azzal is tisztában voltam, hogy nem szabad ezt a lehetőséget elszalasztani.” Közben kicsit tartott attól is, hogy egy bank megjelenése milyen érzéseket fog kiváltani a közösség tagjaiból. Több körös egyeztetés után nemcsak a juttatásról, de az egyéb feltételekről is sikerült megállapodni, például MKB futás helyett megmaradt a Macikávé márka, kiegészítve a „powered by MKB#20percegészség” címmel, így az egyesület is jól fogadta. Sőt, akik közelebbről követték Évi nehézségeit, fel is lélegeztek, hogy biztosítottá vált a folytatás.

Másfél év után ledőltek a gátak és az elmúlt tizenkét hónapban egymás után érkeztek a megkeresések. Az együttműködések változatosak, van, aki mentorálást, tartalomgyártást kér, mások pedig rendezvény szervezésével bízzák meg Évit. Ehhez teljeskörű infrastruktúrát tud biztosítani, a résztvevők toborzásán, az útvonal megtervezésén és a futás lebonyolításán túl akár a futás előtti bemelegítést is megtartja. A Generali Biztosító számára például három, nekik dedikált éjszakai futást hozott létre, az Óbudai Terepfutó fesztiválon pedig technikai partnerként van jelen a CoffeeRUN. A legfrissebb kooperációja a Budapesti Vadasparkhoz kötődik, ahol a vadmacskák számára jótékonysági futást szervez. Közös bennük, hogy egyik sem verseny, hanem olyan közösségi esemény, ahol az élmény a lényeg, nem a teljesítmény. „Egy hétvégén negyven verseny is van. Nem fogunk beállni negyvenegyediknek.”

2012-ben azért kezdett el futni, hogy a Spartathlont teljesítse. Tavaly végül elindult, de a 103. kilométernél feladásra kényszerült. Mégis úgy éli meg, hogy az elmúlt hét év teljesen megváltoztatta őt. „Mindig azt éreztem, hogy túlérzékeny ember vagyok és keményebb szerettem volna lenni. Most már látom, hogy pont az empátiámnak és a kapcsolatteremtő képességeimnek köszönhetem, amit a CoffeeRUN-nal elértem.

Rájöttem, hogy a korábban gyengeségnek hitt tulajdonságom igazából az erősségem.”

Kezdetben alig mert delegálni, mindent egymaga igyekezett megoldani, sőt félt is kérni, hiszen az egyesületi tagok máshol főállásban dolgoznak. De ebben is fejlődött: kitalálta, hogy egy zárt csoportban meghirdeti azt a feladatot, amire épp segítséget vár és úgyis az jelentkezik majd, aki pont ráér.

A legjobban azt élvezi az új karrierjében, hogy az erdő lehet az irodája. Hétköznap délelőtt, amikor mások a számítógép előtt ülnek, ő a természetben méri fel az újabb pályákat. Ilyenkor megáll egy-egy pillanatra és élvezi a csöndet. Ezt az élményt szeretné másoknak is átadni. „Amikor a meseterápián kérdezték tőlem, hogy mit szeretnék csinálni, azt feleltem, nyomot hagyni a világban. Szerintem a CoffeeRUN már egy nyom.”

Végezetül azt tanácsolja az újratervezésen gondolkodóknak, hogy „ne adják fel az álmaikat, mert mindig jönnek a kisördögök és az eltérítések, de ha hisznek benne, jön majd megoldás. Én is sokáig csak vetettem a búzát, és csak most jött el az aratás ideje. De sosem lehet tudni, mikor lesz ez a pillanat.”

Ha tetszett a cikk, olvasd tovább az inspiráló történeteinket! Ismered például a Suhajda Szilárd hegymászó karrierváltó sztoriját?