Hogyan él most az árufeltöltő exmenedzser?

Czeczeli Tamás

Menedzserként egykor nagyon magasan volt, majd nagyon nagyot zuhant. A vállalati karrier után bolti árufelöltőként, napjainkban pedig portásként dolgozó Czeczeli Tamás szinte példátlan élettörténete sok mindenre megtanít bennünket.

Fotók: Túri Márton / Újraterveztem

Megragadható az a pillanat, amikor ténylegesen eldöntötted – hogy noha lett volna rá lehetőséged – mégsem lépsz vissza a menedzserek világába?

Több interjút is elolvastam a weboldalatokon, s azt láttam, hogy a legtöbben tervezés, előkészületek után hoztak meg nagy döntéseket, váltottak karriert. Az én esetemben viszont ez nem így történt, mivel alapvetően spontán élem az életemet. Több mint harminc éve meditálok, így kialakult egyfajta bizalmam az ösztöneimmel kapcsolatban. Ezért kétes helyzetekben sem hezitálok, hanem a belső hangomra hallgatva meglépem amit kell.

Összesen huszonöt évet töltöttem el a multik világában és noha nagyon sok pozitív élményem van és büszke is vagyok az elért eredményekre, egyetlen porcikám sem kívánt visszamenni.

Az utolsó nagyvállalati állásom után voltak nagyon jó megkereséseim is, legalább ötven emberrel leültem kávézni és nyolcvan százalékuk hozzám hasonló helyzetben volt, de nem tudtak lépni a család, az egzisztenciális helyzetük, a hitelek, egyebek miatt. Nagyon kíváncsiak voltak arra, hogy velem vajon mi történik a jövőben.

Mi taszított annyira, hogy „egyetlen porcikád” sem vágyott vissza a vállalati közegbe?

Az utolsó multis munkahelyem utolsó három évét vezetőként nagyon megszenvedtem a magas fluktuáció miatt. Sok mindennel próbálkoztam a helyzet kezelése érdekében, de ebben a folyamatban nagyon elfáradtam.

Az az igazság, hogy amikor később árufeltöltő lettem, átkerültem a „másik oldalra” és azóta nagyon másképpen nézek a korábbi vezetői döntéseimre is. Nem voltam rettenetes vezető, de majdnem.

Korábban azt mondtad, hogy nem tartottad magad jó vezetőnek.

Nagyon szeretek játszani, korábban fociztam is, illetve arra törekedtem, hogy a munkatársakkal – legyen szó egy takarító kollégáról vagy biztonsági őrről – közvetlen legyen a kapcsolatom, hiszen kíváncsi voltam rájuk. Sokat segített a nehezebb időszakokban a színházhoz való vonzódásom is. Ez viszont egy nagyon atipikus viselkedés volt. Megtörtént az is, hogy egy egész napos értekezleten Cseh Tamás-dalt játszottam gitáron, pedig nem is tudtam gitározni. Viszont az a három-négy perces etap fel volt építve, ennyinek bele kellett férnie egy nyolcórás értékelő ülésbe. Amolyan bohóc típusú vezetőkként működtem, közben jöttek az eredmények, növekedtünk, így jó ideig megúsztam a botrányt.

Végül is mi vezetett a karriered végéhez? Mert ezek szerint mégsem úsztad meg a balhét…

A már említett játékos, bohóc hozzáállásom nyílt titok volt a cégnél, illetve az exhibicionista attitűdöm a nemzetközi színpadokon is megmutatkozott.

Megtörtént, hogy hatszáz ember előtt csináltam a „show-t”, miközben a vállalat tulajdonosa és vezetője éppen díjakat adott át. Köztudott volt, hogy olykor kiengedem a gőzt a közösségi rendezvényeken, ez viszont nem tetszett mindenkinek és néha kaptam jelzéseket arra vonatkozólag, hogy ez már sok.

Emellett a már említett fluktuáció kezelése miatt is voltak nézeteltéréseim. Aztán az egyik szintén maratoni hosszúságú értekezleten megnéztük az egyik ismert hazai rapper népszerű, káromkodásokkal teletűzdelt számát az egyik vezető kollégára kihegyezve, amivel az adott vezetőt akartam biztatni, és egyben egy jó poénnak szántam.

Ezt követően egy hét múlva jelenésem volt a főnökömnél én pedig éreztem, hogy ki fognak rúgni. Kerestem az okokat, hiszen egy ügyvezető is hibázhat, de erre az általam bejátszott videóklipre nem számítottam.

Gondolom, menedzserként jól ment a szekér; utazások, nyaralások, kocsi… de közben én úgy látom, hogy nagy árat fizettél ezekért az évekért, mert tönkrement az életed.

Sajnos jól látod. Tudásügyileg nagyon mélyről jöttem, az érettségim is csak azért lett meg, mert igazolt focista voltam. Huszonhárom évesen anyámmal éltem egy panelban, ekkor stoppoltam ki Ausztriába is. Ezekben az időkben kezdtem el fejlődni: elkezdtem meditálni, tanulni, fejlesztettem a német nyelvtudásom, hiszen egyetlen szót sem ismertem, majd harmincegy évesen megszereztem a TF-en a diplomámat is. A Masterfood-nál kezdtem el dolgozni kereskedelmi képviselőként, ezt követően kerültem a DM-hez, ahol egy idő után sikeres értékesítési vezető lettem, innen ajánlott be egy kollégám a Deichmann-hoz ügyvezetőnek.

Már a DM-né is voltak kiégési problémáim tizenkét év után, tehát negyvenévesen egyfajta önmegvalósításba kezdtem: felfedeztem a tai chi-t, a pszichodrámát és egyre inkább érdekelt a színház is. Ekkor jött a Deichmann ajánlata, miközben éppen a második válásomban voltam benne. És ebben az élethelyzetben vállaltam el a pozíciót egy teljesen más céges kultúrában annak ellenére is, hogy láttam: ez nagy falat lesz, talán nagy lesz a kabát is. Ott álltam egy harmadik kapcsolatban, két gyerektartással. Teljesen szétégettem magam, valójában még most is nyögöm ezeket az éveket. Volt, hogy belebetegedtem, végül nem döglöttem bele, csak majdnem.

Kaptál bárkitől is visszajelzést arra, hogy nem jó az irány, segített valaki, vagy teljesen egyedül voltál?

Nem volt körülöttem olyan ember, aki igazán segített vagy figyelmeztetett volna. Az igaz, hogy szinte folyamatosan jártam coachhoz, mert a helyzet egyre nehezebb lett; például az emaileket „Tamás”-ként és nem „ügyvezetőként” írtam alá, vagy kölcsönadtam három millió forintot az egyik munkatársamnak. Ezt hallva az egyik coach a veszteséglistám összeírását kérte tőlem arra az esetre, ha kilépek a cégtől. „Micsoda, kilépni?!”

Ott volt három gyerektartási kötelezettség, az exek igényei, közben pedig szerettem a céget és sikeres is voltam. „Én ezt nem tudom elengedni”, gondoltam.

De aztán voltak olyan pillanataim is, amikor el tudtam képzelni az életemet a cég nélkül, de ez csak egy-két napig tartott. Valójában nem volt olyan személy körülöttem, aki kimondta volna: vagy kiszállsz, vagy tönkre mész, belehalsz. Pedig többször is előfordult, hogy minderről a mentőben lamentáltam, mégsem álltam le. A mai napig álmodom arról, hogy visszafogadnak a céghez, de nem kapok munkát, ezzel törnek meg. Ez a trauma a mai napig a lelkem része.

Amikor a Sparban kitetted az első tejfölt a polcra, mit éreztél egy ilyen karrierút után?

A Sparnál kicsit több mint egy évig dolgoztam. Az első napok nagyon jól teltek, nagyon jól beilleszkedtem a csapatba, megvolt a humor is az öltözőben, de mindez nem tartott sokáig. A munkát megszoktam és igyekeztem örömöket találni benne, de ez az érzés hamar kikopott és egyre inkább megerősödött bennem a menedzseri énem, vagyis az hogy „lehetne ezt jobban is csinálni”. Azt gondoltam, hogy kíváncsiak a véleményemre.

Nem tudtál kibújni a bőrödből.

Nem igazán és jöttek még rosszabb élmények is. Egyszer elhívtak egy HR konferenciára is, ahol elmondhattam a gondolataimat, de nem hoztak nagy népszerűséget. Így kialakítottam egy rutint, vagyis elvégeztem a munkámat, beszélgettem az emberekkel, a vevőkkel és sokat tanultam is tőlük. Közben indult a színházi mini karrierem is, így három csoporttal is próbáltam a darabokat. A Sparnál heti húsz órában dolgoztam és ha előre leadtam a próbák időpontjait, a munkahelyem nem gördített akadályt elém, jó partner volt ebben. Közben beálltam egy szerényebb életmódra is, például rollerrel és villamossal közlekedem. És végre önmagam lehetek, levetkőzhettem a korábbi viselkedést, öltözködést.

És hogyan kerültél a Máltai Szeretetszolgálathoz?

Amikor a Spartól a nézeteltérések ellenére is békében, közös megegyezéssel eljöttem, néhány hónapig nem kerestem állást. Több felkérést is kaptam előadásokra különböző menedzsment témákban – ezekre most is nyitott vagyok – illetve több időt töltöttem a gyerekeimmel és a színházi produkciókkal is. Az előadások kapcsán merült fel egy akkor induló cégnél, hogy elkezdek náluk tanácsadóként dolgozni, de a pandémia felülírta a terveinket, így nem indultunk el. Közben pedig feléltem a tartalékokat így elkezdtem kifejezetten részmunkaidős és főleg nem vezetői munkát keresni. Ekkor került képbe a szeretetszolgálat, ahol heti két napot portásként dolgozom.

A gyerekeid mit szóltak ahhoz, hogy visszakapták az apjukat?

Négy gyerekem van és hátborzongató az a szeretet, ami kialakult közöttünk. Erre korábban nem volt lehetőség. Ugyan sokat utaztam, mégsem a fizikai távolság volt az ok. Elhalmoztam őket mindennel – játékok, külföldi utazások – de érzelmileg teljesen ki voltam égve és így nem tudtam jelen lenni az életükben. Volt, hogy a három napos barcelonai családi nyaralás idején két napig csak aludtam.

Nem kérdeztem meg a gyerekeimet, hogy mit gondolnak erről az új helyzetről, de azt nem kaptam még meg tőlük, hogy „apa, jobb volt, amikor több pénzed volt a számládon”. Az viszont biztos: én visszataláltam a gyerekeimhez.

Az önbecsülésed hogyan bírta el ezt a váltást? Hiszen egészen másfajta anyagi körülmények és ebből fakadóan lehetőségek között kezdtél új életet.

Vannak olyan kapaszkodóim, amik megtartanak. A meditáció mellett immár napi rutinná vált a jóga, illetve applikációk segítségével tanulok angolul és olaszul. De az önbecsülésemet erősíti az is, hogy szeretek emberek között lenni, sok a pozitív visszajelzés és annak ellenére kapok lehetőséget amatőr „színészként”, hogy hadarok, izgulok és spontánul működöm.

Több állomása is van az utadnak, van-e már egyfajta megérkezettség-érzésed, vagy hiányzik még valami?

Sok mindent csinálok mostanság, ami egyfajta rendszerré állt össze, hiszen jógázom, meditálok, sétálok, ott vannak a gyerekeim, vagy egy barátnőm, egy nyaralóm a Dunakanyarban és közben olykor statiszta is vagyok. Nagyon jól érzem magam a Máltai Szeretetszolgálatnál is, ahol amiben csak tudok, én is segítek a hányattatott sorsú gyerekeknek. Szóval itt van egy sok „apró”, örömöt okozó dolog, de mégsem érzem úgy, hogy az életem teljessé vált. Még nem tudom, hogy pontosan mi hiányzik, de spontánul élek és biztos vagyok benne, hogy még jön valami, amit nagy békével várok.

Mit tanácsolnál hasonló helyzetben lévő kiégett vezetőknek, vagy akár olyanoknak, akik karrierváltásban gondolkodnak?

A test jelzéseit nagyon komolyan kell venni, mert az nem jelent megoldást, hogy elmegyünk a magánegészségügybe, ahol „rendbe raknak” bennünket és megyünk tovább. Le kell ülni megbeszélni a dolgokat önmagunkkal vagy egy szakemberrel, mert egy ilyen életmódba tényleg bele lehet halni, vagy ha nem is, akkor sokszor csak maradandó károsodásokkal lehet kiszállni. Nagyon fontos még észben tartani, hogy nem szabad a pillanatnyi magas keresetre alapozni. Józannak kell maradni, takarékoskodni, kerülni az eladósodást. A „majd megcsinálom akkor, ha…” gondolkodás is nagyon káros, mert az élet nagyon rövid. Szerintem az embernek előbb-utóbb el kell köteleződnie valamilyen spirituális vonal mellett.

Ha érdekesnek találtad Czeczeli Tamás történetét, olvass további inspiráló sztorikat, böngéssz a több mint 70 karrierváltó történet között: tovább olvasok!