Csókay András – Idegsebész
Életút / Csókay András
Csókay András orvos, idegsebész, akinek egész életét áthatja a mély istenhit. Az ismert doktor először a mérnöki pályán indult el, miután 1980-ban építősmérnöki diplomát szerzett. A szakember mindössze néhány évet töltött el a mérnöki pályán, mert miközben nem érezte magát a helyén az általa nagyrabecsült szakmában, egyre inkább erősödött benne a gyerekkori mély elhatározás és elköteleződés az orvosi pálya iránt.
A Semmelweis Orvosi Egyetemen 1989-ben szerzett orvosi diplomát, majd öt évvel később tette le idegsebészi szakvizsgáját. Karrierje során több kórházban is gyógyított, jelenleg a Magyar Honvédség Egészségügyi Központ idegsebészeti osztályának vezető főorvosaként dolgozik.
Csókay András gyerekkori szerelmét vette feleségül, öt gyermekük született, egyik kisfiát drámai körülmények között veszítette el néhány évvel korábban. Számos – szakmai és a hitélettel összefüggő – könyv szerzője, emellett a Prima díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, a Semmelweis Ignác-díj birtokosa, illetve Budapest és Óbuda-Békásmegyer díszpolgára. Innovatív szakemberként tartják számom, számos új idegsebészi megoldás fejlesztője, ismertté pedig az úgynevezett éralagút-technika tette.
Rabeja és Rukaja története az egész világot bejárta, hiszen a fejüknél összenőtt bangladesi sziámi ikrek szétválasztására nemzetközi orvoscsapat állt föl. A harminc órás, rendkívül magas kockázatú műtétben való részvételre Csókay Andrást is felkérték, aki a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány orvoscsapatát vezette a szétválasztó műtétnél.
Mérnökként végzett több mint négy évtizede, de aztán pár év múlva mégis az orvosi pályát választotta. Mi áll ennek az éles váltásnak a hátterében?
Minden embernek megvan a belső hangja, ami meghívja őt valamire, legyen szó hivatásról vagy akár a házasságról. Ez a hang a gyerekekben még nagyon élesen szólal meg, hiszen sokkal közvetlenebb kapcsolatban vannak a Jóistennel, akitől ezek a hívások jönnek. Már tizennégy évesen tudtam: orvos akarok lenni. De a gimnáziumban a jegyeim nem voltak a legmegfelelőbbek, mert ugyan a matek és a fizika jegyeim nagyon jók voltak, biológiából mindössze közepes voltam. Vagyis esélyem sem volt bejutni az orvosi egyetemre, közben pedig ott lebegett az a lehetőség is a sikertelen felvételi esetén, hogy két évre behívnak katonának. Mivel tizenhat éves koromban egymásba szerettünk a feleségemmel, ezt a helyzetet szerettük volna elkerülni.
Tehát sok külső körülmény játszott közre abban, hogy a belső hívások hangjai egyre inkább eltompultak. Így építőmérnökként diplomáztam a műszaki egyetemen. Az ezt követő időszak jócskán tele volt bulizással és szórakozással, s miközben az Istenhitem nyomokban ugyan megmaradt, de egyre távolabb kerültem tőle. Mindez meg is tette a hatását: sem az egyetemen, sem a későbbi munkahelyeimen nem jeleskedtem, sok csalódás ért. Ami nem is csoda, hiszen nem volt meg bennem a mély érdeklődés az amúgy nagyon szép mérnöki pálya iránt.
Ám az idő teltével rendeződtek a sorok; összeházasodtam a gyerekkori szerelmemmel, két gyermekünk is született. Ekkoriban kezdtem el újra valóban felelősségteljesen gondolkodni. Újra elkezdtem imádkozni és templomba járni. És újra hallottam a belső hívást az orvosi pályára is. Huszonhat évesen jöttem rá, hogy nem vagyok a helyemen, így komoly döntési helyzetbe kerültem, emellett oda kellett állnom a feleségem elé is azzal, hogy más céljaim vannak az életben, hadd kezdjem újra.
Végig lehet vinni egy ilyen nagy horderejű váltást támogatás nélkül?
Szerintem nem lehet és ehhez szükség volt a mi nagy diákszerelmi múltunkra is. És persze kellett egy nagy adag szerencse is, hiszen a nagymamától örököltünk egy lakást a Ferenc körúton, ami azért a nyolcvanas években nagy dolog volt. Szerencsés körülmény volt az is, hogy a feleségem akkoriban a szállodaiparban dolgozott, a fizetése pedig gyakorlatilag jobb volt, mint a mérnöki vagy az átlagos értelmiségi jövedelem.
Tehát egyszerre volt jelen egy erős útkeresési igény és a szerencsés külső körülmények. Így, hogy a cél újra tisztán látszott, mi volt a következő lépés?
Miniszteri engedélyre volt szükségem ahhoz, hogy állami támogatással újra egyetemista lehessek. Vettem egy nagy levegőt, majd bementem az egészségügyi minisztériumba, ahol az illetékes osztályvezető jól le is tolt; mit képzelek magamról, hogy az állam pénzén két szakmát is ki akarok tanulni? Végül is megírhattam életem legegyszerűbb levelét:
„Tisztelt Miniszter úr, én orvos szeretnék lenni, olyan szakmát szeretnék, amit fizetés nélkül is szívesen művelnék”.
Az egy csoda volt, hogy mindenféle protekció nélkül végül megkaptam az engedélyt a felvételire, amit sikeresen teljesítettem is.
Család, egyetem, munka. Nem volt ez sok egyszerre?
Én is úgy gondoltam, hogy majd az orvosi egyetem mellett is sokat dolgozok, de ez végül is nem sikerült.
Akár egy évtizedes tanulást is igényelhet, amire az ember kész orvos lesz. Honnan merített ehhez erőt?
Való igaz, hogy mindez huszonhét évesen óriási kihívást jelentett. De nagyon akartam, emellett nagyon erősen fordultam a Jóisten felé is. Minden reggel a Bakáts téri templomban kezdtem a napot s onnan mentem be az egyetemre. Közben a feleségem dolgozott, ekkor már két gyerekről gondoskodtunk. Az édesanyám – aki kilencvenhárom évesen most is itt él velünk – nagyon sokat segített nekünk. Nem anyagiakkal, hanem a gyerekek körüli teendőkben. Így végeztem el az orvosi egyetemet.
Önről sok helyen azt írják, hogy világhírű orvos.
Kedves, hogy ezt mondja, de ez így nem igaz. A neurotrauma területén valóban vannak nemzetközi szintű eredményeim, de világhírű nem vagyok. Puskás Öcsi, Albert Schweitzer, Semmelweis, Einstein… ők világhírűek.
Az világos, hogy az ember azért megy orvosnak, mert gyógytani akar. De van-e ezen túl más valami is?
Mivel nem voltam lelkes, mérnökként volt egy korai kiégésem. Ám amikor az orvosi pályára léptem, akkor ott is szembesültem a sok nehézséggel, visszássággal, hierarchiával, hálapénzzel, s mindez először szintén a kedvem szegte. A hitemben való megerősödés segített a visszatérésben, ezt követően pedig már tisztán láttam az utamat is, mert tudtam:
A Jóisten akarata az, hogy orvosként éljem ki a hivatásomat, így segítsem az embereket.
Számomra egyébként talány, hogy hitbéli megtérés nélkül hogyan lehetséges egy hivatásban végig lelkesen kitartani.
Ha innen nézzük, ezért lenne olyan sok karrierváltás?
Szerintem igen és ez igaz a házasságváltásokra is. A mély elköteleződés – ami nem érzések és érzelmek, hanem döntés kérdése – tud megterhelő és fárasztó is lenni. Én is elköteleződésből teszem, amit teszek, mert erre hívott meg a Jóisten. Ez kell eszünkbe jusson, amikor mélyponton vagyunk, mert igen, vannak az ember életében mélypontok is.
Milyen mélypontokra gondol?
Nézzük a gyógyítást, ahol két fontos elv létezik: „mindent a beteg üdvéért” és a „nem ártani”. Előbbi mindig teljesül. Ám az utóbbi ellen védtelen az ember, mert ha például szövődmények lépnek föl, akár más, korábbi okból és tényezők miatt is, hiába van az orvos jó szándékkal.
Mi segít ilyenkor letenni ezt a terhet?
Tudni kell megbocsátani önmagunknak. Meglehet, hogy adott esetben mi követtünk el hibát, de az is lehetséges, hogy más okok miatt történt valami rossz. Az emberben benn lobog a lelkiismeret tüze, ekkor pedig csak a megbocsátás és az Úrjézus segít.
Az Ön megtérése folyamat volt, vagy egyszeri eseményhez köthető?
Ez egy folyamat eredménye. Amikor orvossá váltam, eltöltött a büszkeség, ami egyfajta gőgös magatartással is társult. Szakmailag és magánéletileg is negatív spirálba kerültem, egyre rosszabbul éreztem magam; újra elhagytam a templomot, mélypontra kerültem, pedig ott volt a gyönyörű családom is. Aztán újra elkezdem templomba járni, majd 1998 december tizenkettedikén volt egy krisztusélményem. Az üzenet az volt: „menj és ne vétkezz!”. Akkor az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett.
Ez az élmény visz előre azóta is, ez segített akkor is, amikor 6 éve elveszítettük a kisfiamat.
De az istenhitem a szakmámban is innovatív módon visz előre, hiszen a hit szorosan összefügg a kreativitással. Számos alkalommal történt meg, hogy konkrétan ima közben születtek meg az innovatív sebészi ötleteim. Ez történt a bangladesi sziámi ikrek szétválasztása során is, ahol hét sebészi ötletemet ültettük át a gyakorlatba – így tudtuk sebészileg sikeresen végrehajtani a műtétet. Mindez nagyon erős megtapasztalása volt annak, ahogy a hit és az ész milyen erősen tud együtt dolgozni.
Bármilyen hit nélkül végrehajtható sikeresen egy ilyen műtét, mint amilyen a sziámi ikreké is volt?
Biztos, hogy vannak olyan talentumok, aki emberi erőből képesek erre, láttam már erre példát. De én nem ilyen vagyok, szükségem volt a Jóisten segítségére.
Ha nem orvos lesz, vajon milyen más karriert futott volna be?
Mindig is szerettem volna emberekkel foglalkozni, így valószínűleg mérnöktanárként dolgoztam volna, hiszen az orvoshoz hasonlóan a tanár is közvetlen kapcsolatban van az emberekkel.
Volt már olyan, hogy elbizonytalanodott az élete valamelyik területén? Hogy vajon jól csináltam az elmúlt harminc évet?
Hogyne lett volna, különösen a gyógyítási kudarcok meztelenítik le az embert. Ott áll az ember önmaga előtt és felteszi a kérdést: mire jutottam? Ezek nagyon keserves dolgok, de túl kell tudni verekedni magunkat ezeken a kaotikus helyzeteken. Ki kell bírni a vigasztalanságot, mert biztos, hogy megjön majd a lelki vígasz is. A covid-19 járvány idején nagyon sok ember jutott el erre a pontra, mert megérezte a porszem mivoltát. Magam is egy szomorúbb fázison mentem keresztül. De ha kibírjuk ezeket a helyzeteket, akkor megkapjuk a segítséget nyújtó vigaszokat.
Ha már szóba került a lemeztelenedett ember: az is egy meztelen helyzet, amikor az orvos ott áll egy felnyitott agykoponya felett, nem? Milyen érzés ott állni és végül is egyfajta hatalmat gyakorolni a másik ember élete felett?
Csak egyetlen módon lehet védekezni:
Azt kell tudatosítani, hogy az orvos soha nem gyógyít, hanem kezel. Mert valójában Isten gyógyít.
Én csak ahhoz próbálom hozzásegíteni a beteget, hogy az őbelé beleteremtett öngyógyító erő, regenerációs képesség érvényesülni tudjon. Ennek egyik módja lehet a műtét vagy a kezelés. Ha ezt tudatosítja az ember, akkor az helyre teszi, alázatra neveli.
Milyen érzés visszaadni valakinek az életét?
Ez mindig nagy öröm, de ahogyan említettem is: nem én adom vissza, csak segítek a betegnek. A végső döntés az Isten kezében van. Ha az ember elkezdi azt hinni, hogy mindent ő csinál és mindenre hatással van, akkor beképzeltté válik és belefut kritikátlan döntésekbe is.
Sokszor hallani, hogy a modern társadalomból kiveszett a hit. Mit gondol erről?
Ez igaz, de mindig jönnek olyan kataklizmák – mint a mostani járvány is – amik nagy felismerésekre késztetik az emberiséget. Biztos vagyok benne, hogy sokan elgondolkodnak.
Szakmai sikerekkel, számos díjjal és elismerésekkel bír – vannak még olyan céljai, amiket szeretne elérni?
Úgy is fogalmazhatnék, hogy Krisztus puli kutyájaként szeretnék élni.
Két éve a bangladesi sziámi ikreket adta az Úr, most pedig azt, hogy a már említett idős édesanyámat gondozzuk a feleségem hősies helytállásával.
Egy ilyen idős embert gondozni és ápolni sokkal nehezebb, mint egy bravúros műtét végrehajtása.
Mit üzen azoknak az embereknek, akik nem érzik magukat a helyükön, esetleg karrierváltásban gondolkodnak?
Azt javaslom, hogy végezzenek hivatástisztázó lelki gyakorlatot katolikus papokkal. Biztos vagyok benne, hogy a belső hang tisztán meg fogja mondani, hogy abban az élethelyzetben jogos-e vagy sem a változtatás igénye. Nem biztos, hogy váltani, változtatni kell – megesik, hogy abban kell kitartani, amiben éppen akkor élünk.
Ha érdekesnek találtad Csókay András idegsebész történetét olvass tovább inspiráló sztorikat, pl. Kindli Erna és a Bátor Tábor történetét: tovább olvasom!