Kovács Beáta – Búzalelke Pékség
Kovács Beáta zenepedagógusként végzett, dolgozott karvezetőként és énekelt kórusban is. A Fidelio programmagazin szerkesztőségéhez csatlakozva szervezéssel, PR-ral, kommunikációval foglalkozott. Öt év alatt személyi asszisztensből operatív igazgatóvá vált, de a szerelemért maga mögött hagyta addigi életét.
2011-ben a fővárosból Kisapátiba költözve meg kellett küzdenie a természettel, a magánéleti nehézségek után a magánnyal is. A pékség megalapításával nemcsak saját magát tudta lelkileg egyenesbe hozni, de a Szent György-hegy turizmusának is új lendületet adott.
Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy „nem érzed szakmádnak, hogy pék lennél”. Mit tekintesz a hivatásodnak?
Alapvetően nem a szakmát akartam kitanulni, hanem a helyemet kerestem a világban, a közösségben. Anno ezért neveztem el pékességnek, mert én csak pékeskedtem, nem éreztem a szakmai tudást a kezemben. De ma, hosszú évek fejlődése után már pékségként tekintek az üzletünkre, magamra pedig pékként. Hiszen egy pont után felelősségteljesen fel kell vállalni, amiért és ahogyan dolgozol.
Hogyan jutottál el oda, hogy zenepedagógusként jó néhány év elteltével kenyereket süss?
Az egyetem elvégzése után nem sokkal a Fidelio szerkesztőségében kaptam munkát. Nagyon szerettem együtt dolgozni a főnökömmel, Dáviddal (Zsoldos Dávid – a szerk), rögtön bizalmat szavazott nekem. Félszavakból megértettük egymást, és az asszisztensi munkakör nagyon izgalmas volt. Élveztem a folytonos problémamegoldást, igazi flow élményt jelentett. Miközben bővült a cég, és haladtam felfelé a ranglétrán, a munkámmal elégedett voltam, de az életemben nem találtam a helyemet. Sehol sem éreztem magam otthon, a fővárosban laktam, de amikor tehettem, egyből mentem a szüleimhez vidékre. Egy csapásra megváltozott minden, amikor megismerkedtem a párommal, és mivel ő a Szent György-hegyen borászkodott, egyre több időt kezdtem én is ott tölteni. Az elején csak a hétvégéket hosszabbítottam meg, majd igyekeztem távmunkázni, de sokáig tartott, amíg a döntés megszületett, hogy állandó lakos legyek a hegyen.
Mi adta meg a végső lökést?
Egy nagyobb beruházáson, szálláshely megnyitásán gondolkoztunk, és pont ezzel egy időben a Fidelioban is előléptettek volna. Mindkét helyen egyre nagyobb szükség lett volna rám, éreztem, hogy a kettő együtt már nem férne bele az életembe. Ez volt az a pillanat, hogy át kellett gondolnom, mit is szeretnék valójában, és felelősségteljesen döntsek a jövőmről.
Milyen volt megérkezni a vágyott környezetbe? Mennyiben találkozott az álmaiddal?
Budapestről ide költözve ez igazi vadromantika volt számomra. Korábban átéltem hétvégenként, de azért egy teljes telet a hegyen tölteni merőben más volt, úgy, hogy fejben még a városi élethez voltam hozzászokva. A legjobban talán a fűtés hiányzott. A ház ugyan téliesített volt, de egész más cserépkályhával fűteni, mint gombnyomással és nagyon sok fát kell behordani ahhoz, hogy egyes helyiségekben 13 foknál melegebb legyen.
Néha még a vízcső is lefagyott, olyankor melegvizünk sem volt.
Ha még ráadásul hó is leesett, és az utak járhatatlanná váltak autóval, akkor egy igazi expedíció volt feljutni a házhoz, gyalog, bakancsban. És ha valamit lent hagytál a kocsiban…. Ilyenkor döbbentem rá, hogy mennyivel több fizikai megterhelés felmenni a hegyre, mint nyomni a gázpedált.
Ráadásul a párom sokszor külföldön dolgozott, ilyenkor egyedül kellett megküzdenem ezekkel a feladatokkal.
Nem érezted azt, hogy a fene egye meg az egészet, menjünk vissza Budapestre?
Lehet, hogy sokszor elesettnek éreztem magamat, de mindig megnyugodtam. Végső soron a városban is belefutunk bosszantó dolgokba, ugye? Ha elkeseredtem, az jutott eszembe, hogy még többet fogok dolgozni azért, hogy elviselhetőbbé tegyem a körülményeket. Egy idő után pedig megtanultam, hogy a télhez ezek az élmények egytől-egyig hozzátartoznak, és a tavasz közeledtével mindig jobbra fordulnak a körülmények. A sok nehézséggel együtt mégis minden porcikámban azt éreztem, hogy most élek igazán.
Amikor megérkeztél, hogyan fogadtak a falubeliek?
Az elejétől fogva látták azt, hogy nemcsak péntek estétől hétfő reggelig vagyok Kisapátiban, hanem itt élek, és beállok velük együtt dolgozni. Akkor is eljöttem a szőlőt kapálni, ha előző este a Müpában énekeltem. Emiatt elfogadóbbak voltak velem, de talán még most is van egy kis távolságtartás köztünk.
A pároddal együtt töltött több év után véget ért a kapcsolatotok. A szakítás után volt bármilyen terv a fejedben, hogy miből fogsz megélni?
Közvetlenül a történtek után csak a trauma feldolgozására koncentráltam, nem foglalkoztam a hosszútávú jövővel.
Nehéz volt lelkileg, néha alig bírtam reggel felkelni és elindulni bármely irányba. Ebből húzott ki a kenyérsütés.
Otthon készítettem kenyeret a hétvégi piacra és ha felhívtak hétköznap, hogy szeretnének egy-egy veknit kérni, éreztem, hogy valakinek szüksége van rám.
Tehát már korábbról indult a pékség gondolata?
Amíg együtt voltunk a párommal, a borkóstolók részeként kísérőfalatokat sütöttem, így kezdtem el foglalkozni a kenyerekkel. Ahogy idővel egyre több készült, kivittük a káptalantóti piacra, ahonnan folyamatosan pozitív visszajelzéseket kaptam. De azért heti tíz kenyér eladása még nem egyenlő egy pékség indításával. Ma már nem is tudom, hogyan gondoltam ezt, igazából fel sem mértem, hogy mennyi munkával jár majd. Tulajdonképpen én nem is pék akartam lenni, hanem ebbe a közösségbe szerettem volna beilleszkedni, amihez ezt az utat választottam.
Hogyan tudtál elindulni és vevőket szerezni?
A korábban említett piac volt az origója mindennek, a Búzalelke megalapítása után is ide jártam vasárnaponként árulni. Az összes kapcsolatom innen eredt, itt ismertem meg a vendégházak és éttermek tulajdonosait, és itt találkoztam TV producerekkel és újságírókkal is. Ők aztán beválasztottak műsorokba, írtak rólam magazinokban, ami szintén további ismeretségeket, vevőket hozott. Visszatekintve úgy látom, hogy jókor voltam jó helyen. Az évek során nemcsak a Káli-medence vált egyre népszerűbbé, de a jó kenyér, a kézműves termékek iránt is egyre nagyobb lett az érdeklődés. Ez segített a kezdetektől fogva a sikerek elérésében.
Ha ilyen pozitív volt a kenyereid fogadtatása, mikortól tudtál megélni belőle?
Az elejétől kezdve fenn tudtam tartani magamat, egyrészt alacsonyabbra szabtam az igényeimet, másrészt sok segítséget is kaptam – például az első hónapokban az egyik ismerősöm házában lakhattam nagyon baráti áron. Ahogy a Búzalelke fejlődött, több lett a bevételem, de a szükséges beruházásokra is egyre többet kell költenem. Az induláskor is hiányzott pénz, mint ahogy most is, csak más léptékben.
Értelmiségiként lettél pék, mennyire köt le ez a feladat szellemileg?
A célom túlmutat a pékségen. A napi fizikai munka mellett a vendégházakkal, éttermekkel, pincészetekkel közösen dolgozunk a Szent György-hegy környékének fellendítéséért és az értékeinek a megóvásáért. Ez nagyon sok kihívást, szervezést jelent, igyekszem összekapcsolni, közös gondolkodásra sarkallni az embereket. Ilyen alkalmak egyikén jött például az ötlet, hogy szervezzünk egy eseményt, ahol mi és a barátaink, üzletfeleink együtt (l)ehetünk. Ez lett a Búzalelke street food fesztivál. Az a legnagyobb öröm számomra, ha a kenyereimmel és szervezőkészségemmel én is hozzájárulhatok a borvidék sikeréhez. Engem ez a feladat sokkal jobban motivál, mint hogy reggeltől estig csupán egy boltot üzemeltessek.
Hogyan tudsz kikapcsolódni, ha ilyen sok szerepet vállalsz?
Csak úgy, ha eljövök a pékségből. Most már meg tudom oldani, hogy több napig távol legyek, de azért nem volt mindig ilyen könnyű.
A csapatom pihenése, munka-magánélet egyensúlya is fontos számomra, sőt néha fontosabb, mint a saját időm.
Az iparágban megszokott éjszakai műszakok helyett napközben dolgozunk, maximum heti 5 napban és napi 8 órában. De ha váratlanul kapunk egy nagyobb megrendelést, ami nem fér bele a munkaidőbe, előfordulhat, hogy este 8-kor már csak én vagyok bent. Egyszóval nem könnyű mind üzletileg, mind emberileg jót tenni.
Mi a legboldogabb pillanatod a munkában?
Amikor működés közben elmerengek a dagasztógépen, és figyelem, ahogy a víz és a liszt összeáll, akkor azt érzem, táncolni tudnék. Ez valami földöntúli, megfogalmazhatatlan boldogság. Engem is meglep, hogy ilyen sok év és elkészült kenyér után hogyan tud ez a látvány ekkora örömet jelenteni. Felbecsülhetetlen értékű számomra, hogy ennyi élményt ad a munkám.
Te megtaláltad azt a foglalkozást, ami számodra a szenvedélyt jelenti. Milyen jótanácsot tudnál adni annak, aki nem találja a helyét a világban, és karrierváltáson töri a fejét?
Mindenkinek megvan a saját személyisége, képességei, erőforrása és csak ezekkel tud boldogulni. Ha van ötlete, vágjon bele, legrosszabb esetben kiderül, hogy nem neki való. Végülis ez egy önismereti út, hogy megtalálja, miben érzi jól magát.
Legyen meg a pozitív hozzáállása, mert menet közben sok nehézséggel fog szembesülni. Koncentráljon arra, hogy milyen erőssége van, mi az, amit már elért, nem pedig, arra, ami hiányzik. Persze lehet panaszkodni, néha én is szoktam, de ha ez határozná meg az életemet, nem tudnék egyről a kettőre jutni.
Nem szabad bajként megélni a kihívásokat. Baj akkor van, ha egy élet véget ér, míg a probléma mindig megoldható.
Épp ezért ne a kifogásokat keressük, hanem a kiutat. Itt pedig szárnyalhat a kreativitás, nem kell görcsösen ragaszkodni a készen kapott sémákhoz. Ha nincs otthon se tej, se tojás, akkor lisztből és vízből süssünk palacsintát.
