Gyurkovics Attila – Parapark
Életút // Gyurkovics Attila
Szociális munkásként végzett az ELTE-n, majd tíz éven át támogatott hajléktalanokat, nehéz helyzetben lévő családokat és fiatalokat valamint drogosokat. 2010 tavaszán kezdett el foglalkozni egy interaktív tárgykeresős-kódfejtős játék ötletével, de mivel első nekifutása sikertelen volt, ipari alpinistának állt. Fél éven át csiszolta a koncepciót és 2011. márciusában belevágott a megvalósításba, négy hónappal később pedig megnyitotta a Paraparkot egy budapesti romkocsma alagsorában.
Attila ezzel elindította a szabadulószobák divatját nemcsak hazánkban, de a nemzetközi színtéren is. Az eltelt kilenc év alatt a franchise partnerei révén külföldön is megjelent, ma Magyarországon túl nyolc országban található Parapark szoba, idén Zadarban és Szatmárnémetiben nyílt új termük. Időközben kilépett a négy fal közül és létrehozott egy hordozható formátumot is, így csapatépítőket és kitelepüléseket is vállal, valamint elindította az városjáró kódfejtő játékát, a Parapolyt is.
Mi volt a fő motivációd, hogy váltsál?
Tíz éven át dolgoztam szociális munkásként, az utolsó időszakban Pesterzsébeten voltam családsegítőben, ifjúsági irodában, gyermekek átmeneti otthonában. De mellette szupervízorként is foglalkoztam szakmabeliekkel, én próbáltam az ő problémáikon is segíteni. Annak ellenére, hogy szerettem a munkámat, lelkileg megterhelő volt a munka és elkezdtek a kiégés tünetei mutatkozni rajtam.
Milyen terveid voltak, mihez szerettél volna kezdeni?
Egyrészt az egyetem óta nagy hatással volt rám a flow elmélet, másrészt a csoportos óráim miatt nagyon érdekelt a csapatdinamika. A kettő ötvözeteként olyan csapatépítő programot szerettem volna létrehozni, amibe teljesen bele lehet feledkezni, kiszakít a hétköznapokból és ezáltal maradandó élményt nyújt.
Mint például?
Mivel volt egy ipari alpinista vizsgám, az egyik ilyen ötletem egy magas épületről, kötéllel leereszkedős kaland lett volna. Tudtam, hogy amikor tíz emelet magasból kilépsz a semmibe, olyan adrenalint ad, hogy semmi másra nem tudsz koncentrálni. De végül egy háztetőre sem engedtek fel, hogy körülnézhessek. Nem feltétlenül akartam saját vállalkozást indítani, beálltam volna más céghez is, csak nem találtam ilyesfajta munkát.
Hogyan jutottál el a szabadulószobákhoz?
Akkoriban elég sokat játszottam a barátnőmmel együtt a Hidden Object Mystery típusú számítógépes játékokkal, és innen ugrott be az ötlet, hogy ezt milyen jó lenne fizikai valójában, csapatszinten létrehozni. Hiszen így még erősebb flow élményt lehetne elérni. Rögtön egy nagy, összetett koncepció jelent meg előttem, egy teljes ház, ahol már az odaúton, a buszban is zajlik a játék. Mivel látták rajtam az elszántságot, a család mögém állt és anyagilag is támogatott.
De amikor kiderült, milyen költséges lenne a projekt, mégis visszaléptek, mert tartottak tőle, hogy nem lesz életképes a tervem. A bátyám azzal érvelt, hogy ha egy tehetséges szakács gourmet éttermet szeretne nyitni, előbb egy büfében kell bizonyítania.
Ma már látom, hogy mennyire igaza volt, mert pár hónap alatt valóban csődbe mentem volna.
Ekkor még mindig szociális munkásként dolgoztál. Hogyan léptél tovább?
Elfogadtam, hogy ezen még csiszolnom kell, de a munkában kezdtem annyira kiégni, hogy inkább elmentem egy légtechnikai céghez ipari alpinistának. Arra jó volt, hogy tíz év után végre ki tudtam tisztítani a fejemet, nem volt érzelmileg megterhelő a feladat és legalább mozogtam a szabad levegőn. Közben még az eszembe jutott, hogy legrosszabb esetben majd ezt csinálom hosszabb távon is.
De nem így lett…
Igen, mivel a szabaduló játék ötlete közben nem hagyott nyugodni, és addig agyaltam, míg fél évre rá ki nem találtam, hogyan lehetne kicsiben megmutatni, hogy mégis működőképes. Írtam egy pörgős, negyven perces játékot, amihez nem kell a teljes ház, elég csak egy helyiség. Ennek a finanszírozását már állta a családom, és amikor megcsináltuk a próbákat, kiderült, hogy ez még jobb is, mint az eredeti koncepció, mert végig oda tudnak figyelni, nem fáradnak ki.
Milyen volt ez a tesztidőszak?
Egy barátom segítségével találtam egy lepukkant pincehelyiséget a nyolcadik kerületi „Gondozó” nevű romkocsma aljában. Sufnituningban kipofoztuk, kialakítottuk mindkét szobát és közben fejlesztettünk egy szoftvert is. Napközben hatalmas pörgés volt, munka után pedig igénybe vettük a fenti kocsma szolgáltatásait, csak aludni mentünk haza.
Szét voltunk esve, de utólag egyik pillanatáról sem mondanék le.
A játékon is sokat finomítottam, ekkor növeltem meg a negyven percet egy órára, hogy többen kijussanak. Azt is meg kellett tanulnom, hogyan adhatok támogatást úgy, hogy ne zavarjam meg a csoportdinamikát. A dekoráción is csökkentettem, mert rájöttem, hogy ha telerakjuk a szekrényeket mindenféle felesleges kacattal, a világ összes ideje sem lesz elég, hogy kitalálják, milyen elemek szükségesek a megoldáshoz.
2011 júniusában végül megnyitottatok. Mennyire lepett meg a kirobbanó siker?
Miután augusztusban megjelent egy cikk rólunk a Velveten, annyian hívtak, hogy a telefont alig bírtam felvenni. Annyira váratlanul ért, hogy ekkor jöttem rá, hogy fel kell vennem pár embert, ráadásul jól jönne egy honlap is. De nemcsak játszani akartak, naponta legalább ketten-hárman érdeklődtek a franchise iránt is.
Egy évre rá aztán elindult a terjeszkedés. Honnan tudtad, hogyan kell egy franchise-t létrehozni?
Magam találtam ki és a saját bőrömön tapasztaltam meg. Az elején még abban gondolkoztam, hogy a partnerekkel közösen találjuk ki és működtetjük a pályákat. Nagyon hamar kiderült, hogy ezt így senki sem érzi magáénak és ez az irány be is fuccsolt. Ezért úgy döntöttem, hogy a játék koncepciója csak az én kezemben lesz, a megvalósítás és üzemeltetés pedig az üzlettárs feladata marad, ő jobban ismeri a piacot és a helyi igényeket. A díjazást is át kellett gondolnom, mert a kezdetekkor forgalmi részesedést kértem, de később rájöttem, hogy a fix havidíjjal jobban járok.
Más szabadulószobákról lehetett olvasni, hogy tőkebevonással nagyléptékű külföldi terjeszkedésbe kezdtek. Nálad is felmerült ez?
Engem is többen megkerestek.
Lehet, hogy több bevételt hozott volna, de számomra tudatos döntés volt, hogy nem a vállalat mérete a lényeg, hanem az, hogy jól érezzem magamat benne.
Ráadásul így sokkal tisztább a felelősség is, mert ha egy szép napon földbe áll az egész Parapark, akkor tudom, hogy én rontottam el, nem pedig mások tették tönkre a cégemet.
A konkurencia viszont egykettőre megjelent és nem is tudtad a termékedet levédetni. Milyen érzés volt ezt átélni?
Mivel pörgött az üzlet és a franchise iránt folyamatos volt az érdeklődés, nálam volt az irányítás, én dönthettem el, hogy mit szeretnék megvalósítani. Emiatt irigy sem voltam azokra, akik több milliós befektetéssel külföldre mentek, mert velem úgysem tudták volna ezt megvalósítani. Inkább csak az esett rosszul, ha valaki úgy hivatkozott a szabadulószobájára, mint a saját eredeti ötletére, vagy ha úgy hirdették hungarikumként, hogy a műfaj megalkotójaként elfelejtettek megemlíteni.
Mégis túléltél sok másik céget. Mi a sikered titka?
A lényeg, hogy a játékom a csoportdinamikán és a nyelvfüggetlen megoldásokon, ezáltal a minél gyorsabban elérhető flow élményen alapszik. Ezt pedig nehéz kívülről lemásolni. A konkurencia viszont elsősorban a külcsínben és a technikai eszközökben próbál versenyezni. Persze, jól mutatnak a szép bútorok, de ilyenkor nagyon lekorlátozzák, hogy mihez szabad hozzányúlni, ez pedig rontja az összhatást. Nálunk bármit felforgathatsz, sőt, javasoljuk is, hogy csinálj minél nagyobb rendetlenséget. A virtuális valóság is menő, de szerintem a fizikai aktivitástól könnyebb flow állapotba kerülni.
Az elmúlt években ennek ellenére is kellett bezárnod pályákat. Hogy élted meg a visszalépést?
Tény, hogy túl vagyunk a csúcson, és az is lehet, hogy egyszer a szabadulószobák is teljesen eltűnnek.
Arra már az elején rájöttem, hogy a továbbfejlődéshez mindig újból ki kell találnom magamat.
Szerintem nincs is olyan sikeres vállalkozás, amiben akárcsak egy fél évre is hátra lehetne dőlni. Fokozatosan léptem be újabb és újabb területekre, így ma már elsősorban a franchiseból és kitelepülésekből, csapatépítőkből élek, a budapesti szoba csak a presztízs miatt fontos. Most pedig egy új játékot, a városjáró Parapolyt dobok piacra, amivel új terméket tudok adni a partnereimnek, sőt, új hálózatot is kiépíthetek.
Mit szeretsz a legjobban az új munkádban?
Amikor pályákat lehet kitalálni. Mindig ezen agyalok, a Tescoban is úgy megyek végig a sorok között, hogy amit a polcon találok, hova tudnám beépíteni. Nagyon élvezem a folyamatot, a Parapoly fejlesztése kapcsán most tucatnyi európai nagyvárosba elutazom, hogy ott a belvárosban 2-3 napot bolyongva létrehozzam a játékot.
Érzed annak bármilyen előnyét, hogy szociális munkás voltál korábban?
Könnyen megtalálom a közös hangot az emberekkel. A kollégák szokták néha mondani, hogy náluk rendszeresen előfordul egy-egy nehéz eset a vendégek között, de én ilyennel még sosem találkoztam (nevet).
Végezetül milyen jótanácsot tudnál adni újratervezésen gondolkodóknak?
Ne feledd: lehet, hogy van egy piszok jó ötledet, de ha nem kezded el megvalósítani, akkor senkit sem fog érdekelni! Túl kell lépni a kezdeti kifogásokon, hogy nincs lehetőségem vagy pénzem és el kell képzelni, hogyan tudna a valóságban működni.
Ha tetszett a cikk, olvasd tovább az inspiráló történeteinket! Ismered például a Kupak és Dugó sztoriját?
