“Nem akarok elmenekülni az életemből “

Frei Tamás 

Fotók: Túri Márton / Újraterveztem

Sokszor elhangzik veled kapcsolatban, hogy világpolgárként élsz. Mit jelent számodra ez a fogalom, tudsz-e vele azonosulni?
Semmit sem jelent számomra, ezért nem is szeretem, mert kissé sztereotípnak érzem. Amikor olyanoktól érkezik ez a megfogalmazás, akik csak Magyarországban gondolkodnak, mindig az a következő kérdés, hogy akkor „te hol vagy otthon, és ha vannak egyáltalán, akkor hol vannak a gyökereid?”. Innentől kezdve viszont megrendül  az ember pozíciója, hogy hol érzi jól és otthon magát.

Akkor, mégis hogyan definiálod magad?
Igyekszem egyre kevesebbet repülni és eléggé sokat vezetek Európában. Minap egy történésszel-jövőkutatóval hallgattam meg egy podcast-beszélgetést. Többek között arról is szólt, hogy mennyire kitágult ez a 93 ezer négyzetkilométer. Tehát úgy gondolom, hogy ha valakit érdekel Magyarország – márpedig engem nagyon is érdekel – itt vannak a gyökerei, a történelme, a szelleme, akkor még inkább meg akarja ismerni azt, hogy hol és miben is éli ő az életét. Meg akarja érteni a sorsát, az útját, a mozgását nem csupán egy pillanatfelvételen keresztül, hanem nagyobb távlatokban is. Ehhez viszont kellő távlatot érdemes keresni: fel kell venni egy „külső”, szemlélődő pozíciót is. Minden kisebb egység egy nagyobb egésznek a része, minél több kisebb egység megértése pedig magával hozza a nagyobbak megismerésének igényét is. Kitágul a perspektívája, majd abban él, abban mozog, abban érzi magát otthon.

Én egy nagyon szerencsés életet élek, a világ számos pontját megismerhettem. A magam uraként a saját műsoromat csinálhattam Dél- és Közép Amerikában, majd Délkelet-Ázsiában, aztán következett Afrika és végül megérkeztem Európába. Mi valóban egy európai nép vagyunk, Európába ágyazott bennünket a formavilág, az esztétika, vagyis éppen olyan otthon érzem magam Firenzében, Nizzában, ahogyan Budapesten is. Viszont hiába járok immár három évtizede Amerikába, még mindig turistaként tekintek rá.

A perspektíva tágítására való igény mindig is megvolt benned?
Valószínűleg igen. Meg akartam és akarom érteni ennek a nagy egészbe ágyazott kis országnak a sorsát és a mintázatait. A kitekintés természetes és szükségszerű. Én éltem Moszkvában is és tapasztalatból tudom, hogy erre a szemléletre egy orosz ember nincsen rákényszerítve, „átlát” Moszkva fölött egészen Washingtonig, nem veszi észre a köztes apróságokat. Amerikából is nehezebb „világpolgárrá” válni. Bezzeg a svájciak érzékenyek mindenre.

“Mi magyarok is: nyitottak, fogékonyak és érzékenyek vagyunk, és ha meg akarjuk érteni a világot, szerintem minimum Európában érdemes gondolkodni. Nem értem, hogyan érhet valakinek véget a horizontja Hegyeshalomnál, mert így, az összehasonlítási alapokat mellőzve nehezen ítélheti meg bármilyen területen is saját hazáját, Magyarországot.”

Vajon elvárható mindenkitől, hogy ilyen nagy távlatokban gondolkodjon?
Nem feltétlenül. De nagyon sok magyar ismerősöm van, akik nagyon könnyedén mozognak a világban, a mostani fiatal generációk számára pedig ez tényleg egy természetes dolog. Talán az én generációm az utolsó – mi még a vasfüggöny mögött születtünk – akik meglepődnek ezen a nagyobb perspektíván. Az én gyerekeim a távolságot már időben és nem kilométerben mérik; Firenze autóval éppen úgy nyolc órányira van innen, mint Miami repülővel. Mindezt az én korosztályom sok tagjának nehéz elmagyarázni.

Gyakorlatilag bejártad az egész világot, forgattál, tudósítottál – sosem volt meg benned az az érzés, hogy egy kicsit megmaradj egy helyen?
Soha nem éreztem így, egyszerűen unatkozom, ha egy helyen ragadok. Ahogy teltek az évek, először két-, majd három-, aztán négylakivá vált az életem, annak függvényében, ahogy egy-egy stáció már túlságosan megszokottá, unalmassá vált. Most egy Budapest, Firenze, Nizza és Miami által határolt négyszögben élek, de talán az életkorom miatt a következő lépés inkább már a „háromszög” felé tett lépés lesz.

Az világosan látszik, hogy milyen nagy benned a megismerési vágy, de van-e még valami, ami visz előre, amit keresel az életben?
Mindannyian azt kutatjuk, hogy hol érezzük igazán jól magunkat, tehát magam is

“azt keresem, hogy hol érzem igazán jól magam, hol érzem igazán dúsnak, ingergazdagnak és impulzusokkal telinek az életet.”

A „beágyazottság” egy nagyon nehéz életet jelent. Főleg így a Covid idején. Azok az igazán szerencsés emberek, akik csak a szükséges mértékig ágyazódnak be és képesek egy kicsit kívül maradni annak érdekében, hogy ne szippantsa be őket az élet.

Veled kapcsolatban egy szabad ember képe bontakozik ki, hogyan kerülted el, hogy „nem szippantott be az élet”?
Tudom, hogy ezt könnyű mondani, de tényleg így van: sok mindent el kell engedni, sok mindenről le kell mondani. Például, ha tíz éve kérdezed, hogy mi kell a szabadsághoz és a jó élethez, akkor azt feleltem volna, hogy pénz. Most pedig azt mondom, hogy nagyon tudatosan kell gondolkodni a pénzről, annak előteremtéséről.

“Most már sokkal inkább az ingergazdag életet tartom vonzónak, mert abban tudom megőrizni a kreativitásom, létrehozni azt, ami szeretnék. Az interneten nézni a világot nem ugyanaz, mint élni benne.”

Sok olyan ismerősöm van, akik évek óta azt mondják, hogy „még ezt az egy üzletet megcsinálom és majd akkor…”, de közben eltelik az életük. Valóban eléggé szabadon élek annak dacára is, hogy éppen most volt az életemben egy nehéz időszak. Üzletileg és más területeken is voltak kihívások és kezdtem magam nem is annyira szabadnak érezni.

Tudhatjuk, hogy miről van szó?
Egy bonyolult egyensúlyozásról, és leginkább a Cafe Frei kapcsán jelent meg rettenetesen sok döntési helyzet. A Covid okán a kávéházzal kapcsolatban nehéz időszakon vagyok, vagyunk túl: nyolc országban, több száz alkalmazottal vagyunk jelen. Ahány ország, annyiféle zárási- és nyitási rend, szabály, amelyeket természetesen be kell tartanunk. Nehéz volt ezen a viharos tengeren megmaradni egy vendéglátó típusú céggel. Mindemellett elérkezett a Cafe Frei a 2.0-ás verzióba lépésének ideje is, aminek az egyik állomása a tőzsdére való kilépés lesz. Az utóbbi időszakban számos olyan ember csatlakozott a céghez, akik levezénylik ezt a jelentős változást, míg én inkább a tulajdonos-kreátor pozícióba lépek át.

Mi marad nálad, ha a cégépítést mások viszik?
A vízió. Mivel én sokat mozgok a világban, látom, érzem, kóstolom, tudom, hogy mi történik a hospitality cafe bizniszben Szöultól San Francisco-ig. Amíg nem tompulnak el a receptoraim, amíg nem veszítem el az érzékelő képességemet, addig jól meg tudom mondani, hogy merre kell finoman kormányozni a Cafe Freit.

Számos kultúrát ismersz és most is legalább négy különbözőben élsz. Emellett van saját értékrended, érzésvilágod, gondolataid, külső- és belső elvárásokkal szembesülsz. Hogyan vagy képes ennyiféle dologhoz, változáshoz alkalmazkodni?
Úgy, hogy én ezt nagyon élvezem. Szemlélődő, megfigyelő típus vagyok, sosem szerettem a társaság középpontjában lenni, jobban szeretek a sarokból figyelni. Persze nyelvtudásra, kíváncsiságra is szükség van.

Ez a szemlélődő attitűd hogyan fér össze a sikeres és ismert televízióssal? Hiszen bizonyos szempontból a nézők voltak a társaság, te pedig abszolút a központi figura.
Ebben a helyzetben átadtam a megfigyeléseimet és aki szeretett figyelni, elmesélhette másoknak a látottakat. A műsoraimat néző három millió ember akkoriban egy számot jelentett, csak egy operatőr volt velem és egy kamerába nézve beszéltem. Nem vagyok exhibicionista típus, kifejezetten feszélyez, amikor mondjuk egy könyvbemutatón ötszáz embernek kell beszélnem. Megcsinálom tisztességesen, amit szükséges, de ilyenkor nem lubickolok a helyzetben.

A Bábelben című könyvedben és a DTK-ban is volt egy olyan gondolatod, hogy az okos gátlástalanoknak áll a világ.
Most igen.

Az emberek többségének szemében te egy határozott, nagyon sikeres, nemzetközi mércével mérve is sikeres üzletemberként jelensz meg. Te nem vagy okos gátlástalan?
Ha én gátlástalan lennék, nem itt tartanék.

Hol tartana Frei Tamás, ha az lenne?

“Sokszor érkeztem olyan ponthoz az életemben, ahol a bonyolultabb utat, a több melót választottam a magam erkölcsi mércéje szerint.”

Ha valakinek nincsenek skrupulusai, ugyanoda eljuthat gyorsabban, kisebb tehetséggel, kevesebb munkával és felkészültséggel is. A kereskedelmi televíziózásban láttam sok mindent, de engem elkerültek a kétes dolgok, valószínűleg látszott is rajtam, hogy nálam próbálkozni sem érdemes.

A Friderikusz podcast-ban való beszélgetésből az derült ki számunkra, hogy mintha változott volna a sikerdefiníciód; míg korábban a sikert a nézőszámok mértéke jelentette, addig ma már az, ha a magad ura vagy és nem kell napi tizennyolc órákat dolgoznod. Ha innen nézzük a sikert: ahol most tartasz emberileg, üzletileg, megegyezik azzal, ami számodra a sikert jelenti?
Szerintem igen, de alapvetően nincsen koncepcióm arra, hogy mit is nevezek sikernek. Számomra inkább egy érzésről van szó. Van a mondás, hogy az „élet egy utazás” és nem arról szól, hogy hova is szeretnénk eljutni. Közhelyesnek tűnik ez a mondat, de ha mélyen belegondolunk, akkor mégis magát az utat nézzük, azt, hogy mennyire volt izgalmas az élet.

“Számomra ez a fontos: hogy az élet izgalmas és érdekes legyen, mert különben elkezdek unatkozni és akkor viszont lépek. Költözöm, belekezdek egy új szakmába, de ha unalmasnak tartok egy könyvet, azt is leteszem.”

Ha visszatekintek, azt látom, hogy három életem is volt és szeretném fenntartani ezt a tempót.

Ha az élet egy utazás, akkor mondanál egy példát arra, hogy melyik volt az a szakasz, ahová legdrágábban kellett megvenned a jegyet akár a munkádban, akár a magánéletedben?
A szakmai életemben voltak emberileg is nagyon tanulságos döccenések, de ezek valójában nem akasztották meg az életemet. A munkámat illetően, de a magánéletemben sem maradtam benne hosszabban sem kapcsolatban, sem házasságban. Inkább azt mondom, hogy olykor hosszan bementem olyan utcákba, amelyek aztán zsákutcának bizonyultak és ki kellett belőlük tolatni.

Vagyis egy, a munkából vagy házasságból való kilépés számodra nem jelent kudarcot vagy gyászt?
Nem azt jelenti. Tudom, hogy nagyon erős erkölcsi dilemma és nehéz tisztességesnek maradni, főleg a privát életben, de ilyenkor is inkább az unalom ellen kellett védekeznem.

Sokat említed az inspiratív környezet, az izgalom iránti vágyad, így arra gondolunk: vagy nagyon unalmas volt a gyerekkorod, vagy éppen ellenkezőleg és azért keresed a „dús életet”.
Klassz, a körülményekhez képest sokszínű gyerekkorom volt: régész akartam lenni, ásatásokra jártam és történelem versenyeken indultam, volt egy remek nyaralónk, sportoltam, utaztunk. Nem vagyok benne biztos, hogy ma könnyű lenne azt és olyat adni a saját gyerekeimnek, ami nekem megadatott. Egyébként felnőtt emberként szembesültem a belassulással, például unalmasnak találtam a jogi egyetemet is.

Úgy látszik a nyilatkozataidból, hogy nem vagy túlságosan jó véleménnyel a televíziózásról, a nézőkről. Ennek mi az oka?

Nem azt mondom, hogy ne nézzünk semmilyen képernyőt és hogy nem lehet értelmesen szórakozni, de a nulla információval és száz százalékos szórakoztatással operáló tömegtelevíziózás többet árt, mint használ.

“A tömegmédia már az én időmben is egy furcsa tapasztalatot adott azzal kapcsolatban, hogy milyen üzenetek mennek át, mit értenek meg az emberek, és másnap másképpen gondolkodnak-e valamiről, annak jeleként, hogy a te megfigyeléseid hatottak-e az ő szellemi evolúciójukra. Ezen a téren sok, döbbenetes csalódás ért.”

Sokkol az is, ahogy az új technológiáknak köszönhetően belelátunk a többi ember fejébe. Míg három évtizede nem tudtad, mi van a fejükben, most leírják kommentekben. Van az országban több millió, riasztó szellemi állapotú ember méltatlan butaságban és tájékozatlanságban élve ahhoz képest, hogy mennyire megkövetelné a világ összes problémája azok végig gondolását. Amikor sok millió embernek forgatsz műsort Libériáról, majd olvasod a nézők egy részének kommentjeit, egymással való beszélgetéseit, ahol kiderül, hogy az ország nevét sem tudták megjegyezni. Líbia, Libanon… sokaknak az ország neve sem ment át. De nézzünk messzebbre is. Elképesztőnek tartom, hogy például minden tapasztalat megléte és információ elérhetősége ellenére is volt az USA-ban egyharmadnyi olyan választó, aki – ha megkérdezték a tévében – még nem tudta eldönteni, hogy Trump-ra vagy Biden-re szavaz.

A televízióval való szakításod egy folyamat eredménye vagy a pillanat műve?
A fent említett jelenség erősen közrejátszott a döntésemben. Abban a tömegtelevíziózásban, ami lehetővé tette számomra, hogy bejárjam a világot, egy hosszabb folyamat során oly mértékben eltolódtak az arányok az információ és a szórakoztatás (infotainment) között az előbbi kárára, aminek az eredménye csak az értelmetlen és semmit sem szolgáló, százszázalékos szórakoztatás lett azzal a céllal, hogy kapcsolj ki az életedből.

“Én viszont nem akarok elmenekülni az életemből. Akkoriban ezen az úton elérkeztem egy olyan ponthoz, amivel nem tudtam azonosulni. Nem tudtam megugrani az akadályt, hogy egy akkora nézőszámot hozó minőségi műsort gyártsak, hogy az az üzleti vállalkozás, amit kereskedelmi televíziózásnak neveznek, rentábilis legyen.”

Rögtön tudtad, hogy merre tovább?
Úgy gondolom, hogy igen. A televízióból a könyvírásba való váltás azt is jelentette, hogy „leválogattam” a korábbi három millió nézőből azt a félmilliót, aki figyel és meg akarja érteni a dolgokat. Arról az ötszázezer könyvet olvasó emberről van szó, amelyik nem téveszti össze Libériát Líbiával.

Ha jól értjük, maradt a megfigyelő pozíciód, csak más eszközökkel mutatod be a megfigyeléseid…
Az infotainment kapcsán azt az arányt keresem, ami engem szórakoztat. Hordozóeszközt, formát váltottam, de innen nézve valóban vannak összefüggések a tévéműsorok, a regényírás, a Cafe Frei és azon gasztronómiai üzlethálózat között, amit a terveim szerint közösen nyitunk majd meg barátokkal.

Regényeid átlagosan százötvenezer példányban fogynak, a legsikeresebb íróink egyike vagy. Hogyan, milyen technikával írod a regényeidet?

Egy regényt megírni nagyon sok munkát jelent. Irodalmat írni egy másfajta dolog, viszont amit én csinálok, az egy melós műfaj. Sokan dolgoznak azzal a módszerrel, hogy majd a „történet alakul magától”, de én a másik típus vagyok: sok időt töltök az előzetes kutatásokkal, a történetszálak megalkotásával, a karakterek kidolgozásával, azok regényen belüli és azon kívüli életének felépítésével. A könyvírás során a kutatási időszakot szeretem a legjobban, amikor elmegyek különböző helyekre, megtapasztalok szagokat és ízeket. Ezeket úgy igyekszem visszaadni, hogy az olvasók úgy érezzék olvasás közben: egy belső mozit néznek. Amikor viszont négy-öt hónapon keresztül napi nyolc-tíz órában ír az ember, az egy igazán melós szakasz. Éppen azt a módszert próbálgatom az új regényem kapcsán: nem kutatok le előzetesen mindent azért, hogy az írás szakaszára is maradjon élvezet.

Ha érdekesnek találtad Frei Tamás interjúját, olvass további inspiráló sztorikat, böngéssz a több mint 80 karrierváltó történet között: tovább olvasok!