Ugrottunk, csak nem tudtuk, hogy talpra vagy arcra esünk majd

Dénes Ákos – KockaCsoki

 

19 év egy munkahelyen nagyon hosszú idő. Mikor kezdett el foglalkoztatni a váltás gondolata?

Amikor sok-sok év után éreztem, hogy kezdek kiégni, elgondolkoztam, hogy mit kellene tennem. Átmehettem volna hasonló pozícióba a konkurenciához, de úgy éreztem, hogy ez csak átmenetileg jelentene megoldást. Pár hónap felfrissülés után visszaesnék a gödör mélyére és csak a havi fizetés tartaná bennem a lelket, ezért úgy döntöttem, hogy inkább maradok.

Mitől reméltél ezek után javulást?

Elkezdtem keresni olyan hobbit, amiben fel tudok töltődni. Így kerültem Tiffany-lámpa, később fajáték-készítő workshopra, de egyik sem volt az igazi, mindig arra jutottam, hogy valójában sütni és főzni szeretek.

Volt egy titkos vágyam, hogy megtanuljak jobban sütni, mint Anyukám. (nevet)

Körbenéztem a lehetséges képzések között, és estin beiratkoztam egy cukrász szakmunkásképzőbe. Ott voltak velünk a szakácsok és hentesek is, egy nagyon jó közösségbe csöppentem bele, ahol nemcsak a diákok, de az oktatók is felszabadultan, jó kedvvel mentek be az iskolába.

Mikor merült fel benned, hogy ez lesz az új karriered?

Ez az oldott hangulat és összetartó csapat annyira nagy hatással volt rám, hogy pár hónap után már azon kaptam magam, hogy cukrász szeretnék lenni. Nem csak hobbiszinten, hanem főállásban is. Amikor pedig egy csokikészítő tanfolyamra elmentem a feleségemmel, annyira megfogott a csokoládé, hogy eldöntöttem, a cukrászaton belül ez lesz az én irányom. Teljes lelkesedéssel vetettem bele magam, a suli mellett felkutattam belga mestereket, sőt beiratkoztam a Csokoládé Akadémiára is, aminek mind a négy szintjét elvégeztem.

Miért éppen a csokoládé?

Úgy éreztem, hogy a csokikészítésnél a termék minden alkotóelemére – formájára, ízére, csomagolására – hatással lehetek és ezzel egy egészen egyedi dolgot hozhatok létre.

Mi volt ekkor a terved?

Egy saját csokiműhely alapításán gondolkoztam.

Hogyan lett ebből nonprofit cég, ahol autisták dolgoznak majd?

Egyrészt a nagyobbik fiam révén, aki autista, sokat töprengtem azon, hogy neki felnőttként milyen élete, karrierlehetőségei lesznek. Hiába kutakodtam, semmit biztatót nem találtam.

Szerettem volna más, hasonló helyzetben lévő fiataloknak is segíteni, de nem volt konkrét ötletem.

Másrészt a feleségem az én cukrászképzésem ideje alatt járt a munkavállalási tanácsadó szakra, ahol egy olyan képzeletbeli cégről kellett dolgozatot írni, ahol megváltozott munkaképességűek dolgoznak. A nagyobbik fiunk révén jól ismertük az autista emberek problémáit, én pedig a csokoládéba voltam fülig szerelmes, így egy hétvége alatt papíron összeraktunk egy olyan műhelyt, ahol ők tudnának dolgozni. Kezdett összeállni a kép, hogy ez az, amire mindig is vágytam.

Mikor érezted, hogy ez több lesz, mint egy gondolatkísérlet?

Egy hónappal később, amikor a dolgozatunkkal bekerültünk a NESsT pályázatán a legjobb tíz közé. Ez egy induló társadalmi vállalkozásoknak kifejlesztett program volt, ahol a kiválasztottakat egy éven át szakértők mentorálták, segítettek kidolgozni a részletes üzleti tervüket.

A végén pedig a zsűri előtt prezentálhattunk, ahol kezdőtőkét lehetett nyerni. Annyira szilárdan hittem abban, hogy ez lesz az utam, hogy a végeredménytől függetlenül, még menet közben megalapítottuk a cégünket.

És nyertetek?

Pont lemaradtunk róla. De nem csüggedtem, belevágtam úgy, hogy átmenetileg egyszemélyes műhelyt nyitok, és amikor az anyagi lehetőségek engedik, bővítek és felveszek autista munkaerőt.

Ez idő alatt végig alkalmazott voltál még. Mikor jött el az a pillanat, amikor kiléptél a multiból?

Próbáltam magamnak helyiséget találni, de meló mellett ez lehetetlen volt. Amit reggel meghirdettek, délutánra, amikor odaértem volna, már elkelt. Azt éreztem, hogy rossz irányba fektetem be az energiámat, és ha komolyan el szeretnék indulni, ott kéne hagynom a munkahelyemet. A feleségemmel beszélgettünk is erről, de ő aggódott, hogy a családfenntartáshoz mégis szükség lenne erre a jövedelemre. Erre másnap bementem és felmondtam.

Azért ez elég radikális húzás… Mi fogadott ezután?

Szerencsére a nejem támogatott és kaptam otthon vacsorát (nevet). Az hozzátartozik a sztorihoz, hogy nagyon jó feltételekkel sikerült a cégtől elbúcsúznom. Ezzel együtt az első napon, amikor már szabad voltam és vártam, hogy most eljön a jó világ, csengetett a postás és hozta a csekkeket.

Ekkor döbbentem rá, hogy nem lesz fizetésem a következő hónapban.

Ugrottunk, csak nem tudtuk, hogy talpra vagy arcra esünk majd.

Most már a magad ura voltál. Hogyan indultál el?

Ekkor jött a hír, hogy a NESsT hálózatán keresztül vissza nem térítendő támogatást kaptunk egy angol cégtől, és ezzel meglett az a tőke, ami az eredeti koncepcióhoz kellett. Felgyorsultak az események, egy hónapon belül találtunk helyiséget, elkezdtük a felújítást és ezzel párhuzamosan pontról pontra megvalósítottuk az üzleti tervben leírtakat. Alig négy hónappal később, augusztus végére elkészültünk és szeptember közepén meg is nyitottunk.

Ez igen gyorsnak tűnik. Mennyire volt ez stresszes?

Volt rajtam nyomás, de teljesen más típusú, mint a korábbi kétoldali „munkaundoritisz”. Arra kellett koncentrálom, hogy azt a rengeteg feladatot, amit előzőleg megterveztünk, egymás után végrehajtsuk. Egyik nap csempét raktam és vakartam a falat, másik nap grafikus mellett ültem és terveztük a csomagolást, a harmadikon meg mentem a temetkezési vállalkozóhoz megvenni a gránitlapot a pulthoz. A végén már megérkezett a csapatba Tomi is, az első alkalmazottam.

Mennyiben számoltatok azzal, hogy a piacon már így is sok csokiműhely van?

Tudtuk, hogy milyen versenyhelyzet van, de a nyugat-európai számok alapján láttuk, hogy a kézműves csokoládé még komoly fejlődés előtt áll Magyarországon. Általánosságban pedig azt mondhatjuk, hogy egyre nagyobb az igény a jó minőségű, adalékmentes élelmiszerekre.

Azzal is tisztában voltunk, hogy a küldetésünk lehet az a plusz, ami kiemel a többiek közül.

De nem bízhattuk a véletlenre, hogy megtalálnak-e bennünket, mert az előkészületek során minden megtakarításunkat feléltük.

Ezért bevontunk egy kommunikációs szakembert, aki országos napilapokat, tévéket hívott meg a nyitásra. Emlékszem egy képre aznapról, ahol velem szemben tizenhat fotós és kamerás áll.

Milyen volt a fogadtatás?

Alig négy hónap után, a karácsonyi céges megrendelésekkel már pont nullára ki tudtuk hozni az évet. Egy kicsit meg is lepett bennünket a siker. Ez persze nem ment olyan könnyen, az ünnepek előtt beköltöztem az üzembe két hétre és napi 19-20 órában dolgoztam Tomival együtt. Csokiillata volt még a hajunknak és a bőrünknek is. Eközben a családi és baráti környezet felbecsülhetetlen támogatást adott, a nagymamák beugrottak otthon segíteni, a barátok pedig jöttek csomagolni.

Volt-e komolyabb mélypontotok az eltelt közel hat év során?

Egy hosszú mély völgynek nevezném, ami több mint egy éven át tartott. Egyre több programot kezdtünk el szervezni autistáknak és a szüleiknek, például zsúrokat, workshopokat, önálló életviteli tanfolyamot, a növekvő forgalom miatt pedig felvettünk még két embert és gyakornokokat is alkalmaztunk. A bevételekkel viszont nem tudtuk tartani az ütemet, ráadásul az események ideje alatt, mivel a műhelyben zajlottak, nem tudtunk csokit gyártani. Egyre nehezebb volt a helyzet, először csak az én fizetésemet hagytam bent, az indulást követően két évvel pedig már a csőd határán billegtünk.

Végül rátaláltunk egy dán cég pályázatára, ahol hosszadalmas procedúra és szigorú elbírálás után kaptunk támogatást. Így tovább tudott bővülni a csapat, nemcsak a webshopra, de a programszervezésre is lett külön kollégánk és elköltözhettünk egy nagyobb helyre, ahol végre párhuzamosan gyárthatunk és tarhatunk workshopokat, képzéseket.

Nem merült fel az, hogy a programokból kell visszavágni, hogy több csoki tudjatok készíteni és bevételt termelni?

Az sosem volt kérdés, hogy feladjunk-e a küldetésünkből, inkább az, hogyan lehetne forrást teremteni, vagy kapacitást növelni. Közben mindenki igyekezett segíteni, a beszállítóink megnövelték a fizetési határidőt, és sok barátunk jött hozzánk önkénteskedni a szabadidejében.

Mire vagy a KockaCsoki kapcsán a legbüszkébb?

Arra, hogy meg tudtuk mutatni, hogy lehetséges autista fiatalokat foglalkoztatva árban és minőségben is versenyképes árut előállítani, állami támogatás nélkül. A mostani pályázati finanszírozás jövőre kifut és biztosak vagyunk abban, hogy a saját erőnkből is megállunk majd a lábunkon, miközben négy autista fiatalnak és két gyakornoknak is munkát adunk.

Mit élvezel a munkádban a legjobban?

Ha azt láthatom, hogy nemcsak a vendégeinknek, de a srácoknak is boldogságot tudunk okozni. Hónapról hónapra követjük, hogy milyen hatalmas, pozitív változáson mennek keresztül, mennyire másként állnak hozzá az élethez, a munkához vagy akár ismeretlen emberekhez is.

Csatlakozik majd a fiad is?

Amikor belevágtam, akkor még nem lehetett megjósolni, hogy mihez lesz kedve felnőttként. Nem az motivált, hogy felépítsek neki egy céget, hanem hogy segítsek más fiatalokon. Jelenleg Tom inkább az IT iránt érdeklődik.

Végezetül milyen jótanácsot adnál azoknak, akik karrierváltáson gondolkoznak?

Ugorjanak nagyot, de előtte mindenképp kérjenek segítséget szakértőktől. Ne aggódjanak amiatt, hogy a tanács mindenképpen sok pénzbe kerül, mert ha hisznek az álmaikban, megtalálják majd őket a lehetőségek.

 

Ha tetszett a cikk, olvasd tovább az inspiráló történeteinket! Ismered például a Kifli és Kocsma történetét?