“Ultimátumot kaptam a feleségemtől”

Máté Szabi – Gasztro vlogger

Tizenöt évet húzott le a jog világában az egykori büntető ügyvéd, ám jól menő praxisát feladva egy egészen más irányba fordította az életét. Máté Szabi gasztro youtuber részletesen beszél a bejárt útról, a figyelmeztető jelekről, a döntésekről.

Most sokkal inkább tűnsz influencernek, mint vonalas jogásznak, aki kötött szabályok szerint éli a mindennapjait, akinek talán kisebb a szabadságfoka is. Hogyan fér meg benned ez a két identitás?

Megfért korábban is, csak nehezebb volt összehozni őket. Valójában nem csak hogy soha nem voltam „vonalas”, de soha nem is akartam jogász lenni, már gyerekként sem voltam a pályára való. Gyerekkoromban színházi csoportokban játszottam, még saját csoportom is volt, ebben a miliőben képzeltem el magam annak ellenére is, hogy tudtam: a mai napig borzasztó beszédtechnikám miatt nem lehetek jó színész. Igazán a divattervezés, a képzőművészet érdekelt, de abban biztos voltam, hogy a vidéki, konzervatív családom nem örülne, ha erre a pályára lépnék.

Hogyan kerültél mégis az egyetemre?

A kilencvenes évek elején minden nyáron Spanyolországban töltöttem egy kis időt a barátaimmal, aminek a költségeit a nyári munkákkal kerestem meg. Az érettségi időszakában erre nem volt lehetőségem.

“A szüleim azt mondták, sikerül vagy sem,  ha látják, hogy minden megtettem a sikeres felvételiért a jogi karra, akkor megfinanszírozzák a nyaramat. A jogra bejutottam és volt egy jó nyaram is.”

Debrecenből a szegedi egyetemre kerülve kinyílt a világ, majd a diploma után az akkori ÁNTSZ-nél kezdtem el dolgozni. Orvosok számára állítottam ki működési engedélyeket, de két hónap után felhagytam ezzel a munkával. Aztán becsengettem egy ügyvédi irodába, így lettem ügyvédjelölt majd ügyvéd. Egyébként nem volt koncepcióm ezen a pályán, de mindig volt valami – az új közeg, az emberek, az anyagiak – amelyek tovább lendítettek.

Mennyi ideig dolgoztál jogászként és hogyan éltél akkoriban, mennyire voltak stresszesek azok az évek?

Összesen tizenöt évet, ebből tíz évig önálló ügyvédként praktizáltam. Tudom, hogy sokan rögtön diploma után „váltanak” és a végzettségüktől eltérő területen kezdenek dolgozni, én viszont kicsivel negyven fölött hoztam meg ezt a döntést. Mivel Budapesten kívül nehezen értelmezhető kérdés a jogi specializáció, én minden területtel foglalkoztam.

Azt szerettem abban az időszakban, hogy a magam ura voltam; az ügyvédjelölti időszakot és egy kisebb kitérőt kivéve soha nem is voltam alkalmazott, mert az nem nekem való. Így viszont nagyon oda kell figyelni az időbeosztásra, a szervezésre. Mivel nincs meg a klasszikus irodai időbeosztás, a munka könnyen beboríthat mindent. Főleg a büntetőügyek olyanok, hogy akár éjjel is csöng a telefon és akkor „menni kell”, ebbe viszont egy idő után belefárad az ember. A függetlenségnek ára is van.

Mi sodort le erről a pályáról?

Mindig is outsider voltam, sosem éreztem, hogy igazán a része lennék a jogászok világának. A döntésben nagy szerepe volt a családomnak és a feleségemnek, szerintem magamtól nem váltottam volna.

“A jól bejáratott ügyvédi praxisom ellenére mondta a feleségem egyszer, hogy nem szeretné, ha fiatalon kihullanék mellőle. Ennek pedig megvoltak már az előjelei rosszullétek formájában.”

Így viszont szerinte nehezen lehet hosszú távra tervezni, főleg, ha gyerekeket is szeretnénk.

Aztán kapott egy szuper állásajánlatot, amit csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha én lelépek a jogi pályáról. Két nap gondolkodás után az igen mellett döntöttem. A kilépés egy közel egyéves folyamat volt, mert le kellett adnom a folyamatban lévő ügyeket, közben már csak a reális kifutással bírókat vállaltam el. Sokan építenek a munkájuk mellett egy árnyékvilágot, majd a megfelelő pillanatban váltanak, én viszont csak azt tudtam, hogy mit nem akarok csinálni, az „igenre” nem volt válaszom.

Mit szóltál az ultimátumhoz?

Nem zavart a dolog, mondhattam volna nemet is. Persze nem egyszerű az a helyzet, amikor az ember légüres térbe kerül, mert jönnek a kérdések a megélhetésről, a gyermekvállalásról. Kevés olyan jogászt ismerek, akinek ez a pálya volt a gyerekkori álma, így nekem is végig kellett gondolnom, így akarok-e megöregedni. Ez a gondolat mindig is ott volt bennem, csak egy szikra kellett – és ez volt a feleségem – ami ezt belobbantotta.

Mi volt a következő lépésed?

Egyfajta örök gyerekként időszakonként „ráfüggök” valamire, ekkoriban pedig a bringák voltak a középpontban. A világ minden tájáról rendelgettem nagyon régi acélvázas bringákat, amiket felújítottam. Kitaláltam, hogy ezen a vonalon maradva majd bringás táskákat tervezek és gyártok. Be is rendeztem egy műhelyt, el is kezdtem egy OKJ-s képzést, de rájöttem, hogy ez nem az én világom. Mivel fiatalon gördeszkáztam, így egy asztalosműhelyt is létrehoztam arra gondolva, hogy gördeszkákat, longboardokat készítek majd.

Ekkor is a feleségem „jelezte”, hogy szerinte a gasztronómia irányába kellene elmozdulnom, amiben volt logika, mert mindig is érdekeltek az ételek, hozzászoktam, hogy magamnak főzök.

“Szembe jött velem és jelentkeztem Street Kitchen felhívására, ahová beküldtem egy szörnyű videót. Elutasítottak, de mégis kaptam tíz percet bemutatkozni. Nálam nem a főzés volt a lényeg, nem tudok jobban főzni mint mondjuk Ti, viszont szeretek és tudok is beszélni.”

Ők pedig ilyen arcot kerestek, így egy évig kvázi alkalmazottként dolgoztam, majd leváltam és megcsináltam a saját csatornám. Erre építettünk fel mindent, közben a feleségem is váltott, a legnagyobb ehhez kapcsolódó döntésünk pedig az volt, hogy leköltöztünk a Balaton északi partjára egy kis faluba.

Milyen gaszto-előéleted volt, hogy bejutottál Street Kitchen-hez, mivel győzted meg őket? Szerintem az én rántottám nem lenne elég…

Anno az egyetemen főleg az anyagiak miatt nagyon kreatívan kellett megoldani a kaja ügyeket, a Street Kitchen-nél pedig nem egy éttermi szakácsot kerestek, nem ez volt a lényeg. A videóimmal most sem az okítás a célom.

“Egyetlen dolgot szeretnék megmutatni: a főzés nem kényszer, lehet élvezettel is csinálni és ha nem jön össze elsőre, akkor sikerül legközelebb. Nem a profi hagymaszeletelésről van szó, hanem hogy én magam hogyan is állok a főzéshez. Jó ideje úgy élek, élünk, hogy próbálom megragadni az összes velem szembejövő örömforrást, élvezni, hogy mit dob az élet.”

És az étel is egy azonnali sikerélményt adó örömforrás nem csak nekem, hanem a családomnak, a barátaimnak is. Mindez pedig megmutatható a világnak is.

Szerencsés helyzetben vagy, viszont hogyan lesz ebből neked és a családodnak bevétele?

Ez még alakulóban van, ez nyilván fontos szempont volt, amikor a saját utamra léptem. A Covid előtt volt egy operatőr segítségem, de mostanában mindent egyedül csinálok a felvételtől a vágásig. Sok a buktató, nem csak a videók elkészítése, hanem mindennek a bevételekre való konvertálása során is. Az induláskor az egyik húsos cég segítsége tartott felszínen.

“Arra is rá kellett jönnöm, hogy senkit sem érdekel, ki voltam és mit csináltam korábban. Most felteszek egy videót az internetre és minden egyes tartalommal meg kell küzdenem a nézők figyelméért.”

Percről percre kell építkezni, mindig agyalni kell valamilyen újításon, a korábbi tizenkét órás munkanap huszonnégy órássá vált, mert ha éppen nem forgatok, akkor is azon kattog az agyam, hogy mi lehet a jó irány. Ez nehéz, mert nem tartozom abba a korosztályba, aki ezt csinálja és abba sem, akinek ezek a tartalmak szólnak. Sok a buktató, de mégis nagyon élvezem.

Gasztro youtuberként milyen nehézségekkel szembesültél ahhoz képest, amilyen a jogi pálya volt?

Az egyik az volt, hogy ugyan felhasználóként ismertem a youtube-ot, ám a működéséről, a benne rejlő lehetőségekről semmit sem tudtam és az összes többi online felületről is sokat kellett és kell tanulnom.

“Amit most csinálok, annak a főzésen kívül egyetlen más szeletét sem ismertem korábban. Ráadásul az ember egyszer csak eljut egy olyan életkorba, amikor már rutinból oldja meg az életét; a munkáját, a családi ügyeit. Most viszont nincsen meg ez a rutinom, nem tudok támaszkodni semmire sem.”

De ennek is inkább a pozitív oldalát látom, hiszen a bizonytalanság és a rutinok hiánya agyban nem hagy megöregedni, minden egyes napot úgy kell megoldani, mint ahogyan egy harmincéves pályakezdő is teszi. Mindez fiatalon és tettre készen tart.

Vannak történetek arról, hogy miképpen égeti ki az influencereket az a stressz, amit a folyamatos lájkvadászat, a nézettség számának fenntartása okoz. Neked vannak ilyen érzéseid, problémáid?

Én nem érzem ezt a nyomást és itt az életkorom kivételesen előnyt jelent. Nem a lájkok motiválnak, egyszerűen szeretem csinálni. Tudom, hogy keveseknek adatik meg, hogy a munkájuk egyben a hobbijuk is legyen. Addig és úgy csinálom, amíg élvezem, kicsit olyan ez, mint a színház, hiszen a főzés is egy alkotási folyamat, ahol az ember a semmiből hoz létre dolgokat. Jelenleg is azon vagyok, hogy elkerüljem a sablonos megoldásokat és a rutinokat, új dolgokat akarok behozni.

Például nagyon sok Balaton tematikájú videó készül majd, és kitaláltam azt is, hogy kilépve a komfortzónámból beállok egy vízparti büfés mellé egy hétre ugyanazokkal a feltételekkel, ahogyan ő is dolgozik. De az oldalamon létrehoztam egy úgynevezett csatornatagságot is, ahol – miközben a tartalmaim ingyenesek maradnak – egy kicsi előfizetéssel hozzá lehet jutni plusztartalmakhoz is. Ez azért is fontos, mert így én is tudok visszajelzéseket kapni a belső körtől egy-egy ötletről, a nézők pedig bele tudnak szólni a tartalmakba is.

A gasztro-pályádon mi volt a legjobb és a legfájóbb élményed, visszajelzésed, kritikád?

A legjobb élményem az volt, amikor egy jelentős lengyel „gasztro” youtuber a csatornáján elindított egy olyan sorozatot, aminek az volt lényege, hogy külföldi „kollégák” videói alapján főzi le az ételeket nyelvi fordítás nélkül, csak a látottakra támaszkodva. Az egyik gulyásleveses videómmal én voltam az első ilyen alanya a sorozatban. Az alaplevemet tejnek nézte és azt használt a főzéshez… egy héttel később viszonoztam a videót egy másik lengyel youtuber videója alapján. Imádták a nézők.

Negatív kritikákkal is mindig megtalál valaki, de jogászként viszonylag vastag bőrt kellett növesszek, így egy netes komment nem tud megrogyasztani. Mindent elolvasok, de fontos tudni, hogy a nézőknek csak egy kis része kommenttel, így maximum tendenciákat lehet látni. Az építő visszajelzésekre viszont abszolút nyitott vagyok.

Voltak olyan pillanataid, amikor elbizonytalanodtál a jelenlegi iránnyal kapcsolatban?

Csak ilyen pillanataim vannak (nevet), minden egyes perce új ennek az életnek, így nem is tud más lenni, mint bizonytalan. Kérdés, hogy mindez hová fejlődik, mit és hogyan kellene csinálni.

Mikor néztél meg utoljára egy álláshirdetést vagy keresett meg téged bárki is jogi munkával?

Egyik sem történt meg és mivel mindig is rühelltem a jogászkodást, biztos vagyok benne, hogy bármit is hoz a jövő, abban a jogi pálya nem szerepel.

Erős szavakat használsz annak ellenére, hogy tizenöt évig voltál ezen a területen.

Nem rágtam magam ezen minden nap, egyszerűen csak éreztem, hogy nem feltétlenül vagyok jó helyen. A matt felületet fényesebbé tették az anyagiak és ha volt is ilyen, a társadalmi elismerés. Ezek segítettek túllendülni a kételyeimen, de amikor a feleségemmel elkezdtünk erről beszélgetni és megjelentek az egészségügyi problémáim is, akkor mintha egy színházi függönyt húztak volna fel…

A környezeted mit szólt a döntésedhez?

Azt nem tudom, hogy a szüleim pontosan mit is gondoltak vagy éreztek, de tudomásul vették a döntésem. A szakmában pedig nagyon sokak szájából hangzottak el azok a mondatok, hogy „de jó, hogy megcsináltad…”, „nekem is ezt kellene tennem…”.

Mit tanácsolnál azoknak, akik nem érzik jól magukat a helyükön, új utakat keresnek, váltáson gondolkodnak?

Ugyanazt, amit azoknak a volt kollégáknak is mondtam, akik irigyelték a döntésemet: miért nem lépted már meg Te is?

Ha érdekesnek találtad Máté Szabi történetét, olvass további inspiráló sztorikat, böngéssz a több mint 80 karrierváltó történet között: tovább olvasok!