“Szeretnék másoknak segíteni elkerülni a gereblyéket”

Tóth-Czere Péter – Coffeebreak Consulting

Mennyország és pokol – mit jelent, mit üzen számodra ez a szókapcsolat, ha rávetítjük az életed elmúlt tíz évére?

Nagyjából jártam már mindkét helyen emberileg és szakmailag is. Volt, hogy tényleg nagyon jól éreztem magam a bőrömben, aztán azt vettem észre, hogy egy olyan, nagyon rövid úton mentelek előre, aminek csúnya vége lesz. És dolgoztam olyan munkahelyen is, ahol szinte kiszívták a lelkemet és tehetetlen voltam ellene. Most pedig imádom a munkám és megteremtettem egy olyan helyet, ahol mindenki más is nagyon szeret dolgozni. Úgy érzem, hogy azért tudok jobbá tenni dolgokat, mert megtapasztaltam a nagy bukásokat is.

Vajon a két terület – a magán- és a szakmai életed– között van-e valamiféle kölcsönhatás, valamilyen mértékben az egyik meghatározza-e a másikat?

Nem igazán, hiszen életem párja, a feleségem éppen akkor érkezett meg az életembe, amikor a munkahelyi pokol időszakát éltem. Úgy is mondhatnám: karmikusan egyensúlyba került dolog, mert ugyan szakmailag nem éreztem jól magam, de a magánéletemben sokat kaptam. És azóta is együtt megyünk előre.

És arról mit gondolsz, hogy ahhoz, hogy valamiben jók legyünk a jelenben és reményeink szerint a jövőben is, mindenképpen szükséges, hogy a múltunkban legyenek komoly mélypontok, „elcsattanjanak a nagy pofonok”? Vagy ezek nélkül is sikerülhet…?

Nem kötelező a „pofon”, de akkor azoknak a bizonyos csillagoknak nagyon össze kell állniuk az égen. Én viszont az igazi krízist a saját bőrömön tapasztaltam meg és úgy érzem, attól a ponttól lettem belátóbb, bölcsebb és talán felkészültebb is.

Olyan volt az az időszak, mintha ráléptem volna a kertben hátrahagyott gereblyékre. Ebből a tapasztalatból fakad az az indíttatásom is, hogy szeretnék másoknak segíteni elkerülni a „gereblyéket”.

Hiszek abban, hogy ha valaki – legyen ő egy mentor, egy tanácsadó vagy egy barát – tud segíteni és a másik fél odafigyel a szavaira, nyitottan és alázattal fogadja a tapasztalatokat és a tudást, akkor elkerülhetőek a nagy pofonok. De az igaz, hogy nagyon nehéz befogadni és érvényesíteni egy másik ember tapasztalatait. Ezeken a kihívásokon igyekszem segíteni a produktivitás és vezetőfejlesztő tréningjeimmel, ezért indítottam el idén a Project Blue közösséget is, hogy aki szeretne stresszmentesen hatékonyabb lenni, az megtalálja hozzá a közösséget.

Említetted, hogy nem volt egyszerű a helyzet a vállalkozói léted előtt: a jóra való törekvésed, összességében az értékrended tudtad érvényesíteni a multis-, alkalmazotti időszakodban?

Alkalmazottént szinte csak rossz, valamilyen szempontból mérgező főnökeim voltak, pedig én egy nagyon könnyen motiválható ember vagyok. Volt olyan vezetőm is, aki az én hátamon mászva jutott magasabbra és még „vissza is rúgott”, de olyan főnökkel is dolgoztam együtt, akinek az volt az alapelve, hogy csak akkor ad visszajelzést, ha problémát lát. Vele két évig nem is beszéltünk. Végül valamennyi munkahelyemen elértem egy olyan plafont, ahol a status quo, az ortodox beállítottságú rendszerek és folyamatok megakadályozták a fejlődést.

Mit érdemes tudnunk a szakmai hátteredről és a multis karrieredről?

Marketing és közgazdász vonalon kezdtem el tanulni, de a diploma előtt egy évvel félbehagytam a tanulmányaimat, mert egy fizetésirendszer változtatás miatt dupla tandíjat kellett volna fizetnem, amit nem tudtam megtenni. Aztán egy bankban hívásfogadóként kezdem el dolgozni, majd átkerültem a bankkártyabiztonság ellenőrző csoporthoz, aminek később a vezetőjeként a két fős csapatot tizenhatra növeltem. Innen kerültem át a minőségbiztosítás és a folyamatszervezés területeire. Ezt követően egy családi manufaktúra marketingjét vittem és innen vadászott le egy nagyobb multi, ahol nagyon sokat fejlődtem a marketing-, tartalommarketing- és a SEO terén, de három év után itt is elérkezett a felmondás ideje. A hatékonyság témaköre is ekkoriban kezdett el érdekelni, aminek nagy hasznát vettem a saját életemben is. Azóta pedig oktatóként tréningeket tartok cégeknek és magánszemélyeknek is a munkahelyi, vagy általános hatékonyság, vezetőfejlesztés terén és a GTD (Getting Things Done) módszertana alapján is. Magyarországon én vagyok az első level 2-es szintű GTD-tréner.

Végül milyen körülmények között fogant meg benned, hogy saját bizniszt építesz?

Harminc éves korom körül kezdtem el játszani a szakmaváltás gondolatával, mert szerettem volna „belőlem fakadó” területekkel is foglalkozni ahelyett, hogy csak úszom az árral. Ekkor még munkavállaló voltam, de intenzíven elkezdem magam képezni a marketing területén.

Ekkor mondtál végleg fel?

Nem, az később történt. Az utolsó munkahelyemről – ahogy említettem – három év után álltam föl többek között azért, mert nagyon komoly erkölcsi és etikai nézeteltéréseink voltak az akkori vezetőmmel, vagyis újra beleütköztem a plafonba.

Ekkor határoztam el, hogy felépítek egy saját marketing ügynökséget és megmutatom, hogyan kell jól csinálni. Ám azóta persze arra is rájöttem, hogy ehhez egyedül kevés leszek.

A váltás nem ment egyik pillanatról a másikra, hiszen közben többek között anyagi felelősséggel bírtam a családom felé is. A feleségem éppen ekkor a második gyerekünkkel volt otthon és közeledett a munkába való visszatérésének ideje is. Mivel ekkor már az agglomerációban éltünk, ő napi három órányi ingázással nézett szembe. Vagyis meg kellett oldani az ő helyzetét is és erre a közös céget láttuk a legjobb megoldásnak. Szóval ezek az erős motivációk löktek a komfortzónámon kívülre és bírtak rá a vállalkozói létre. Egyébként rettegtem attól, hogy vállalkozó legyek.

Az, hogy rettegtél, egy költői túlzás vagy valóban erős volt benned a félelem? Ha igen, akkor mi okozta a nehéz érzéseket?

Sem a családomban, sem az akkori baráti körömben nem voltak vállalkozók, így semmit sem tudtam például a jogi-, az adózási- vagy a szakmai kérdésekről. Mivel alapvetően introvertált ember vagyok – és a mai napig tudatosan fejlesztem magam abban is, hogyan kell emberek előtt jól beszélni – bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy ha önállósodom, hogyan adom el magam az ügyfelek számára. Vagyis a sikert illetően erős kétségeim voltak. Emellett ott volt az a tény is, hogy hatalmas luxus volt a havonta beérkező alkalmazotti fizetés; aki nem volt még a másik oldalon, talán nem is tudja, hogy ez mekkora ajándékot jelent. Akkorát, hogy adott esetben az ember – egy bizonyos pontig – leszegi a fejét és teszi a dolgát.

Amikor bejött az első ügyfeled, bizniszed, mi volt az első gondolatod, érzésed?

Nagyon jót tett az önbizalmamnak, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ekkor még a főállásomban is dolgoztam, és közben az ügynökségi oldalon lévő ismerősi köreimből és a lazább kapcsolataimból kezdtem el felépíteni egy hálózatot. Vagyis ezek az ügyfelek a klasszikus értelemben véve még nem voltak „saját” ügyfelek, de én is ott voltam a pitch-eken ahol eladtuk a projekteket. Nagyon jó hasznát vettem annak a multis körökben ismert farkastörvénynek is, ami szerint „azok a projektek kerülnek előre és kapnak figyelmet, amiket jól el lehet adni házon belül”. Aztán az idő múlásával egyre több lett a feszültség jelentkezett az életemben, hiszen egyszerre kellett helyt állnom a munkahelyemen, közben céget építettem, nyilván a családomat sem akartam elhanyagolni és még pihennem is kellett. Mindez nem fért bele egy napba.

Vagyis hatalmas nyomás alá kerültél, amit bárki megérezne. Hogyan tudtad kezelni ezt az egyenként is szinte teljes embert kívánó feladat- és elvárásrendszert?

Hasonlóan ahhoz, ahogy manapság is csinálom. Mindig van egy pont, amikor azt érzem, hogy „nagyon nehéz”, de ilyenkor mindig van mihez nyúlnom.

Az egyik egy mélyen bennem élő kép a feleségemről, aki éjjel kettőkor ott ült a kanapén egyik kezében a pelenkás gyerekünkkel, míg a másik kezében mobilt tartva írt cikkeket az ügyfeleink számára.

Vagyis, ha ő képes volt erre, akkor én sem picsoghatok, ha nehéz szakmai kihívás előtt állok. A másik erőforrásomat pedig maga a család jelenti: amikor elfáradok, a családom ad energiát. E mögött valószínűleg az én családi hátterem hatása áll; csonka családban nőttem fel, de a negatív példa is lehet jó példa, ami arra motivál engem, hogy egészen másképpen csináljam.

Viszont a nagy hajtásnak mégis csak az lett a vége, hogy megreccsent az egészséged, tüdőembóliát kaptál… Amikor beütött ez a súlyos helyzet, mit mondtál magadnak és mit mondott a feleséged neked?

Nagyjából ugyanazt mondtuk: „Te hülye barom!”. Ez valóban egy fizikai törés volt, két évre tönkre tettem magam fizikailag a már említett okok miatt. Fél éven keresztül heti hét nap dolgoztam három-négyórás alvásokkal, mivel csak az alvás rovására tudtam minden mást elvégezni. Ebben az időszakban olyan döntéseket hoztam, amelyekhez a mai napig tartom magam: például nem dolgozom olyan kollégával és ügyféllel, akivel azt érzem, hogy nem rám van szüksége és akivel nem lehet együtt dolgozni. Elviszi az energiákat.

De bizonyos szempontból hiába hozunk „operatív” döntéseket, ha a belső drive-ot nem szelídítjük meg; volt dolgod a benned lévő hajtóerővel, hogy ne menj újra faltörő kosként előre?

Volt és van most is. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki leszokik a cigiről; valójában sosem szokott le, csak éppen nem dohányzik. Így vagyok én is a projektekkel, ugyanis nagyon szeretek velük, a feladatokkal, a cégekkel foglalkozni. Ezek a gondolatok mindig ott vannak a „háttérben” és amikor van egy kis pihenő időm, mindig fel is erősödnek, mert „most van idő velük is foglalkozni”. Itt még olykor-olykor megbotlom, de az az igazság, hogy az a bizonyos szombat esete, amikor rosszul lettem, beleégett az agyamba. És az valóban segít behúzni a féket. Beleégett a lelkembe az akkor már nagyobb lányom tekintete, aki végig nézte, ahogy a fájdalomtól ordítva fekszem a szőnyegen. Ezt nem akarom még egyszer. Buzog bennem a tettvágy, szeretnék sok embernek segíteni, de úgy, hogy annak ne legyen súlyos következménye az egészségemet, a családomat és a céget illetően sem. Egy folyamatos egyensúlyozásról van szó.

Mikor értetek el arra a pontra, amikor látszott, a vállalkozás „készen van”, akcióképes?

A cégépítés során egy bizonyos pont után a feleségem már erősen unszolt, hogy „váltsak”, mert szerinte működni fog a vállalkozás. Én viszont úgy gondoltam, hogy ezt csak akkor léphetem meg, ha itthon tényleg minden rendben van anyagilag és így biztonsággal lehet kiugrani a vállalkozói világba. Kivártam, ami hiba volt, és egy kicsit később hoztam meg a döntést, mint kellett volna, ugyanis kórházba kerültem.  Ahogy onnan hazatértem, fel is mondtam a munkahelyemen.

A közös cégépítésről él bennem egy kép: egy vitorlás hajót látok, amin én vagyok a vitorla, amit rángathat a szél, a feleségem pedig a tőkesúly, ami nem engedi felborulni a hajót.

Konkrétan mivel is foglalkoztok most?

Két céget viszünk. A Coffeebreak mára egy full-service online marketing ügynökséggé vált, mellette pedig felépítettük a Showcast Media, TOP 3-as podcast ügynökséget is. Ezek mellett podcastok számára nyújtunk sales house szolgáltatást, vagyis képviseljük őket a hirdetőkkel való tárgyalásokon, együttműködésekben. Klasszikus ügynökségi modellben dolgozunk; hivatalosan hárman vagyunk a cégekben, az alvállalkozókból álló csapat pedig évek óta 16-18 főből áll.
E mellett vagyok tréner, tartok produktivitás tréningeket és vezetőfejlesztéssel foglalkozom, hogy amit megtapasztaltam, az most hasznos legyen másoknak is. Kapjanak egy konkrét rendszert, megoldást a kihívások és a stressz ellen.

Gyakran említed a feleséged… ő egyszerre jelent számodra hajtóerőt és féket is?

Igen, ő az, aki leránt a földre… ilyenkor kimegyünk a kertbe, elmegyünk sétálni. Maratont nem lehet sprintelve futni.

Nehéz téged kivennie a flowból, küzdenie kell, hogy elrángasson a projektjeid mellől?

Ha minden rendben van – boldog a csapat, jönnek eredmények az ügyfeleink számára –, akkor könnyen leteszem a munkát, adok magamnak akár egy extra fél napot is. De ha valakinek problémája van, a problémamegoldó énem kerül előtérbe. Nem alszom jól, ha a problémák nincsenek megoldva, maximum trénerként elteszem holnapra a tanultak, tanítottak szerint.

Úgy tűnik, hogy nagyon sokat foglalkozol mások jóllétével, de magadért mit teszel?

Magammal valóban nem foglalkoztam eleget, ami sok problémát okozott, de ma már azon vagyok, hogy ezen változtassak. A megrogyás pillanatáig gyerekkoromtól kezdve versenyszerűen sportoltam, ám a hirtelen megállás nagyon megterhelő volt fizikailag és fejben is, emellett a kórház után évekig nem is volt szabad terhelnem magam. Ha valaki megkérdezi, hogy sportolok-e, azt válaszolom: aikido-zom, csak nyolc éve nem járok edzésekre. Viszont már egy ideje a visszatérésen dolgozom. Mivel alapvetően az aktív pihenés híve vagyok, meg kellett találnom az egyensúlyt abban is, hogy például a pihenésnek mekkora hányadát jelenti az önfejlesztés, mert az ugyan fontos és hasznos, de így már nem beszélhetünk teljes pihenésről. De jól haladok ezen az úton is.

Ha érdekel, hogyan folytatódik Tóth-Czere Péter története, olvasd tovább a cikket a Hello Biznisz oldalán: tovább olvasom!!