Most már nyugodtan élhetek a rózsaszín burkomban

Szendrődi Enikő – Nemiskacat Látványműhely

Elindította a hobbi bútorfestés divatját hazánkban, és egy nemzetközi márka arca lett két országban. Hogyan vezetett az út három gyerek mellől a nyolcvanezres közösségig?

 Mi volt a kiváltó ok, amiért otthagytad a korábbi munkahelyedet?

Hiába szerettem a bankban dolgozni, amikor a férjemmel kiköltöztük Biatorbágyra, már tudtam, hogy anyukaként onnan már nem fogok bejárni Budapestre. Hiszen képtelenség lenne mindennap délután 4-re visszaérnem a bölcsőde, óvoda elé. Egyszóval úgy jöttem el a munkahelyemről, hogy majd a gyes alatt kitalálom, mihez kezdek. Abban biztos voltam, hogy bármi is lesz az, helyben és rugalmasan szeretném végezni.

Mennyire féltél az ismeretlentől a kilépés pillanatában?

Egyszerűbb volt anyukaként váltanom, mert így nem kellett egy biztos havi fizetést feladnom az ismeretlenért. Ha visszamegyek, nagyon nehéz lett volna otthagynom a jól fizető állásomat a vállalkozásért.

Miért pont a bútorfestés?

Már régóta nagyon tetszettek az antikolt bútorok, és a lakásunk berendezésekor sokat keresgéltem, hogy találjak az otthonunkba megfelelőt. Sajnos annyira drágák voltak, hogy nem tudtuk megengedni magunknak. Ekkor jött az az ötletem, hogy majd megcsinálom saját magam, hiszen gyerekként is jó volt a kézügyességem, érdekeltek a kreatív feladatok. Viszont akármennyit is kutakodtam, itthon nem találtam erről irodalmat, ellenben külföldön rengeteg blog és hobbi bútorfestő közösség volt már.  Tőlük kezdtem el tanulni. Vásároltam egy bútort, nekiláttam lefesteni, antikolni és erről egy blogot is indítottam. A végeredmény nem csak a kész mű miatt lett a szívemhez közeli, hanem azért is, mert  a festés közben igazi flow élményben volt részem. Úgy éreztem, hogy rátaláltam, mivel szeretnék foglalkozni: egyrészt bútort festeni, azt eladni, másrészt pedig az érdeklődőknek az alkotás fantasztikus élményét megadni.

Honnan tudtad, hogyan kell mindezt felépíteni? Vagy azt, hogy mivel jár vállalkozni?

Őszintén szólva nagyon naiv voltam. Nem mértem fel, nem terveztem semmit előre – egyszerűen magával sodortak az események.

Én azt tudtam, hogy bútort akarok festeni és a blog követői révén adódott a lehetőség, hogy el is adhatom a festéket. De ennél nem láttam tovább – és ez a naivitás adott bátorságot, hogy belevágjak.

Ha akkor tudom, hogy mi vár rám, akkor valószínűleg megijedek tőle és bele sem kezdek.

Mi lett volna ennyire rémisztő ebben az útban?

Én alapvetően introvertált, sőt önbizalomhiányos ember voltam és emiatt nehezemre esett ismeretlenek, vagy nagyobb közönség előtt szerepelni. Itt viszont egymást érték az ilyen feladatok: kiutazni Oxfordba, találkozni Annie Sloan-nal, disztribútorokkal közös rendezvényeken felállni és bemutatni magamat, TV-ben fellépni – és mindezt nem egyszer, nem kétszer csináltam végig.

Felmerült Benned a gondolat, hogy inkább visszamennél a bankba?

Semmiképp sem! Hiába feszített belülről mindez és rettentően izgultam, mégis biztos voltam benne, hogy ez az én utam, amin végig kell mennem. Az a szabadság pedig, amit a Nemiskacattal kaptam, felbecsülhetetlen érték volt a számomra.

A közösség láthatóan nagyon gyorsan díjazta azt, amibe belefogtál. Az üzleti részét, a cégvezetést mikor és kitől tanultad meg?

Tündével nagyon régóta barátnők vagyunk, ő az első lépésektől ott volt mellettem, átolvasta éjszaka a kereskedelmi törvényt, utánanézett, hogyan kell céget alapítani, milyen számlázóprogramot kell választanom. A szakmai segítség mellett emberileg is rengeteg támogatás kaptam tőle, a fellépések, szereplések előtt próbált önbizalmat táplálni belém. Szerintem ő végig jobban hitt bennem, mint én magamban.

Felmerült bennem a kérdés, hogy hogyan lehettél egy csapásra gyesen lévő anyukából egy világmárka forgalmazója?

Amikor megkerestem Annie Sloant, ebbe bele sem gondoltam. Én csupán festéket szerettem volna vásárolni, közvetlenül, nagy tételben (a blog egyre népesebb követőtábora adta az első megrendelőket – a szerk). Mivel nem volt Magyarországon kijelölt disztribútor, így Annie-től kaptam egy ajánlatot. De szerintem nagyon sokat nyomott a latban, hogy Annie-nek nagyon szigorú elvei vannak, nem adja oda a festékét multinacionális láncoknak, csak kisvállalkozásoknak, akik a bútorfestés eszméjét is továbbviszik.

Így lehetett esélyem nála, háromgyerekes, hatodik éve otthon lévő kismamaként.

Ezzel egyszerre két kalapod lett: a kisbútor festés mellett disztribútor is lettél. Mennyire akartad ezt?

Tulajdonképpen ez felkérésre történt, örültem neki, de onnantól fogva ez folyamatos egyensúlyozást jelentett.

Mondhattál volna nemet?

Gondolom, hogy igen, de ez meg sem fordult a fejemben, hiszen ez a cím megtiszteltetés is egyben.

A váltást követően ütköztél-e komoly falakba? Volt-e krízispontod?

Három év után azt éreztem, hogy megrekedtem, gödörbe kerültem. Hiába ment jól a Nemiskacat, érdeklődtek a leendő forgalmazók,

egyre kevésbé élveztem, mert a ”nemszeretem” céges feladatok miatt az igazi szenvedélyemre, a bútorfestésre nem jutott időm.

Egyre rosszabb egészségügyi állapotba is kerültem, állandóan fájt a hátam, a sok munka miatt éjszakánként is dolgoztam, alig aludtam. Csak futottam magam után, és bárcsak delegálhattam volna, de nem volt kinek. Ezért teljesen tapasztalatlanul bevontam egy marketing ügynökséget, rájuk bíztam rengeteg feladatot és elvonultam festeni. Mondanom sem kell, hogy gyorsan zátonyra futott az együttműködés, hiszen ők ezzel szemben aktív részvételt, irányítást vártak tőlem. Ez döbbentett rá, hogy tulajdonosként nem lehet elbújni, hiába szerettem volna néha a saját vállalkozásomban csupán alkalmazott lenni és a műhelyben alkotni.

Hogyan tudtál túljutni ezen a válságon?

Azt már korábban említettem, hogy Tünde az elejétől kezdve a háttérből támogatott, ebben a nehéz időszakban is sokat beszélgettünk arról, hogy a vállalkozást egyedül nem tudom továbbvinni. Szerencsémre pont ekkor gondolkozott azon, hogy kilépne a multivilágból.

Adta volna magát, hogy társuljon be hozzám, hiszen tudtuk, hogy nagyon jól kiegészítenénk egymást. Én nagyokat álmodok, megvan bennem a naivitás, a bátorság, ő pedig két lábbal a földön jár, ért a számokhoz, jogszabályokhoz és a megvalósításhoz. De tartottunk attól, hogy ez a húszéves barátságunk rovására mehet. A hónapokon át tartó tanakodás során még a férjeinktől is kértünk tanácsot. Végül fél éves próbaidőben állapodtunk meg, amit aztán soha többet nem tartottunk számon (nevet).

És milyen volt a próbaidő alatt együtt dolgozni?

Enikő: Rögtön működött, hatalmas megváltás volt. Tünde levette a vállaimról a terheket, behozta a kreatív energiák mellé a féket, a tudatosabb működést a rendszerbe.

Így végre ki tudok teljesedni a vállalkozásban, mostmár nyugodtan magamra húzhatom a rózsaszín burkomat, mert tudom, hogy mellette biztonságban vagyok.

Tünde: Én pedig az első perctől azt éreztem, hogy rajta keresztül tudok adni valamit a világnak. Van azért kettőnk között konfliktus, mert én szigorúbb vagyok, ő pedig mindenkit szeret és megsajnál. De nagyon figyelünk arra, hogy ne hagyjunk egymásban tüskét. Igyekszem őt coacholni, például a kezdetekkor mondtam neki, hogy „győzzél meg, mondd el, miért ez a véleményed”! Az elején nem mert kiállni önmagáért, de szerencsére másfél év alatt ez megváltozott, már állja a sarat. Összességében egy mélyebb kapcsolatot sikerült felépítenünk, számomra olyan, mintha testvérek lennénk.

Mennyi időt tudsz ma bútorfestéssel foglalkozni?

Enikő: Ez egy folyamatos belső küzdelem, hogy igazából ma is bútort szeretnék festeni, de a vállalkozás közben túlnőtt ezen a szinten. Mára szinte az is luxussá vált számomra, hogy a biatorbágyi boltba bejöjjek és beálljak a pult mögé.

Tünde: Ehhez hozzátartozik, hogy négy és fél év elteltével rájöttünk, hogy mi nem elsősorban bútorfestők, hanem inkább kereskedők vagyunk. Erre úgy jöttünk rá, hogy látjuk, hogy nem a festett bútort szeretnék megvenni tőlünk, hanem saját maguk alkotnának szívesen. Ebben tudjuk őket támogatni. Most már ha bármilyen új dologba belekezdünk, akkor tudjuk, hogy azzal a kereskedői vonalat kell, hogy erősítsük.

Enikő, a korábban említett kezdeti önbizalomhiányból maradt bármi Benned?

Sokszor még ma is úgy gondolok magamra, hogy egy kismama vagyok, aki otthon van a gyerekeivel. Ez egy folyamatos küzdelem, belül még nem tartok ott, hogy feldolgozzam, hogy van egy boltunk, két országban képviseljük a márkát és egy nyolcvanezres közösséget vezetünk, de sokat fejlődtem benne. Ugyanakkor még ma is azt érzem, hogy felszabadít és sokkal könnyebben megyek előre, ha mindezt elfeledem.

Mit tanácsolnátok más, újratervezést fontoló anyukáknak?

Enikő: Olyanba vágjanak bele, amit úgy is csinálnának, szenvedéllyel, lelkesedéssel, ha nincs is benne pénz. A bevételek miatt nem kell aggódni, idővel az is megjön.

Tünde: Pont ezt a naivitást szeretem Enikőben! (nevet)

Te is karrierváltásban gondolkozol? Még jelentkezhetsz májusi Karrierváltó Workshopunkra!!! Ismerd meg a részleteket és jelentkezz most!