„Se pénzem, sem laptopom nem volt”

Pomeisl Ferenc – A metróvezetőből lett programozó

Pomeisl Ferenc / Életút

„Legfőképp magamnak bizonyítom, hogy képes vagyok a megújulásra, és képes vagyok alkalmazkodni a változásokhoz. Egyszerűen csak elhiszem, hogy leküzdöm az akadályokat, más opció nincs” – ez a markáns gondolatsor egyfajta rendezőelvként jelenik meg Pomeisl Ferenc életében. A programozó szakember a gimnáziumi érettségi után a sikeres egyetemi felvételi után három félév után otthagyta a történelem szakot és már fiatalon munkát vállalt.

Ezt követően másfél évig dolgozott a BKV-nál is, ahol a vállalat járművezetőjeként a kisföldalattin gyűjtötte a kilométereket. Ugyanakkor Ferencet mindig is érdekelte a programozás világa, majd egy sikeres felvételit követően el is végezte a Junior Java Developer bootcamp képzését.

Pomeisl Ferenc 2017-től több banki, illetve szoftverfejlesztő cégnél is dolgozott a fejlesztés különböző területein, mielőtt tavaly év elején munkába állt egy nagyobb szoftverfejlesztő cégnél, ahol Java Backend Developer-ként dolgozik. Tervei szerint marad az IT területén, szakmailag fejlődni szeretne és a távoli célja egy szoftverfejlesztő vállalkozás elindítása. Hobbija a kirándulás és a túrázás.

Lehet akármennyi pénzed, ha nincsen akaraterőd, nem fogod elérni a céljaidat – állítja Pomeisl Ferenc, aki mielőtt junior programozóvá fejlesztette magát, a BKV-nál dolgozott metróvezetőként.

Bölcsészként indultál, majd kikötöttél az algoritmusok, kódok világában. Ezt hogyan sikerült összehoznod?

Mivel már a középiskolában is nagyon érdekelt, úgy döntöttem, hogy mindenképpen történelem szakon tanulok tovább.

Az egyetemen aztán rájöttem, hogy ez a terület mégsem áll hozzám annyira közel, egyszerűen nem tudtam elképzelni a jövőmet történészként.

Emellett gyerekként a programozás, a számítógépek világa is izgatott, bár akkoriban a lehetőségek hiánya miatt ez tényleg csak hobbi szinten maradt meg. Pár éve megjelentek az úgynevezett bootcamp-ek, így komolyan elgondolkodtam azon, hogy talán eljött az én időm és elindulhatok ebbe az irányba is.

Elkezdted az egyetemet, de nem fejezted be… a döntés egy folyamat, vagy egy adott pillanat műve volt?

Inkább egy folyamatról volt szó. Az első két félév nagyon ment, de a harmadikra már a „nem ezt akarom” érzése kerekedett felül. A probléma sokkal inkább az volt, hogy még magamnak sem mertem bevallani, hogy a töri szakkal hülyeséget csináltam.

De mégis, hogyan vallottad be magadnak ezt, vagy esetleg valaki „bevallatta” veled?

Egyszerűen elérkezett az a pont, amikor ki tudtam mondani: ezt már nem akarom tovább csinálni.

Jó érzés kimondani egy ilyet?

Igen, mindenképpen. Felszabadító érzés volt, persze következett egy olyan rövid időszak, amikor nem igazán tudtam, hogy mi lesz velem, milyen lesz a jövőm. Ráadásul munkát kellett találnom, így kerültem a BKV-hoz is, ahol a kisföldalattin dolgoztam járművezetőként. Noha egy monoton munkáról van szó, mégis azt tudom mondani, hogy szerettem mind a munkát, mind ezt az időszakot. Nem is a szerelvény vezetése, sokkal inkább a jogosítvány megszerzése, az odáig vezető út igényelt komoly erőfeszítéseket.

Még egy picit lépjünk vissza: otthagytad az egyetemet és nem volt B terved, jól értettem?

Tényleg nem volt, nem készültem az azt követő időszakra.

Hány éves voltál ekkor?

Mindössze huszonhárom.

Mit szóltak ehhez a szüleid, nyomtak valamerre, vagy hagytak lebegni ebben az élethelyzetben?

A szüleim hagyták, hogy járjam a saját utamat, sőt, támogattak is, biztosak voltak abban, hogy jól döntök majd.

Érdemes tudni, hogy olyan családból származom, ahol az elméleti foglalkozásokkal szemben a kétkezi munkának sokkal nagyobb a presztízse. Ebből a szempontból a történekem szakra való felvételi és bejutás is egy kirívó eset volt.

Vagyis elsőgenerációs értelmiségiként indultál, már ha a diploma meglétét fokmérőnek vesszük…

Igen, az egyetemi történetet tényleg vehetjük egy elsőgenerációs próbálkozásnak is.

Az tényleg egy logikus lépés, hogy az ember munkát keres magának, de miért éppen a BKV?

Akkor nem volt más lehetőségem. A második próbálkozás után jutottam el egy interjúig, majd azt követően kaptam lehetőséget arra, hogy részt vegyek egy járművezetői tanfolyamon. Ez egy komoly dolog: jelentkezik az ember, majd felveszik, de nem biztos, hogy el is tudja végezni a képzést. Akkoriban ötven százalékos volt a lemorzsolódási arány. Én viszont sikeresen teljesítettem és vezethettem a kisföldalattit.

S valóban a metróvezetés, a kisföldalatti volt a célod, vagy ez a kérdés vállalati szinten nyitott és elirányítanak, ahová éppen munkatárs kell?

Én kifejezetten járművezetőnek jelentkeztem, már csak azért is, mert a vasutak is közel álltak hozzám. Emellett ekkoriban képzettséggel sem rendelkeztem az érettségin felül. Két választásom volt: beállok a szalag mellé, vagy olyan helyet keresek, ahol tudok tanulni és fejlődni, ahol kiképeznek arra, hogy a különböző területeken helyt tudjak állni.

Azért az egy szorító helyzet, amikor az ember akar valamit, vannak céljai, de lényeges dolgok – akár egy képesítés, egy képzettség hiánya – nem engedi azokat elérni.

Valóban szorító és ez a helyzet az egész életemet végig kísérte, hiszen mindig is azt szerettem volna, hogy minden egyes munkám és munkaköröm többet adjon, mint az azt megelőző. Tehát ez az érzés a BKV-tanfolyam idején is kísértett, hiszen abban az esetben is két út állt előttem: vagy elvégzem a képzést és akkor alkalmaz a vállalat, vagy ha nem sikerül, ki kell fizetnem a tanfolyam árát, ami nagyságrendileg magasabb volt, mint egy B kategóriás jogosítványé.

Nagy nyomás alatt voltam, nem volt más alternatívám azon kívül, hogy sikeresen levizsgázzak.

Ezekben az időkben egy szerencsétlen helyzet okán jöttem rá arra is, hogy a terhelhetőségem átlagon felüli, mert az akkori barátnőm – aki ma már a feleségem – tüdőgyulladást kapott és tanfolyam ideje alatt is minden nap kijártam hozzá a kórházba. Így végeztem a képzést, gyakorlatilag minden percet tanulással töltöttem. Ekkor éreztem először igazán: képes vagyok arra is, hogy sikeresen elvégezzek egy bootcamp-et.

Nem fordult meg a fejedben, hogy mégis csak a történelem szak mellett kellett volna maradnod?

Egy pillanatig sem, hiszen ahogyan említettem is, nem élveztem és éppen ebből akartam kitörni.

Nem akartam úgy élni a napjaimat, hogy csak azért csinálok valamit, hogy azzal pénzt keressek.

Egyébként ennek a folyamatnak a BKV egy fontos állomása volt.

Hogyan telik egy metróvezető napja?

Többféle szolgálati idősáv létezik. Viheti az ember az első, biztonsági járatot is, de persze megvan a lehetőség arra is, hogy napközben vezesse a szerelvényt. Nyilván nem mindegy, hogy hajnali kettőkor, vagy kényelmesen, reggel hét órakor kell kipattanni az ágyból.

Emberek százainak, ezreinek szállítása óriási felelősség, sokszor halljuk ezt. De ez a járművezető fejében tényleg ott van minden percben, vagy egyszer dekódolja és onnantól kezdve fókuszáltan végzi a munkáját?

Amikor egy utas túlságosan is közel lép a szerelvényhez az állomáson, ott jön rá igazán az ember arra, hogy milyen éles helyzetben dolgozik nap mint nap. Egy ilyen szerelvény fékútja, reagálási sebessége valahol az autók és a hajók között helyezkedik el. Tehát természetesen előjön a felelősség kérdése, de ezt a helyzetet tudomásul kell vennie minden járművezetőnek.

Azt mondtad, szeretted ezt az időszakot; így is, ekkora felelősséggel a válladon?

Igen…

Akkor ez nem a Kontroll világa, ha jól értem.

A Kontroll egy nagyon jó film, de a valóság nem olyan: sokkal nyugodtabb, már-már unalmasabb.

Mit tanultál ebben az időszakban magadról, a munkáról, a világról?

Azt, hogy nagyon is terhelhető vagyok és találkoztam az igazi felelősségérzettel is.

Ez közrejátszott abban, hogy újra szintet lépj, másba kezdj bele?

Ebben az időszakban realizáltam igazán, hogy sokkal többet tudok elérni annál, minthogy „csak” metrószerelvényeket vezessek.

Azért nem hiszem, hogy az egy olyan egyszerű dolog lenne.

Valóban nem az, nagyon sok energiát igényel a tanfolyam elvégzése és később ott van a hatalmas felelősség is. Le a kalappal mindenki előtt, aki sikeres ezen a pályán!

Egy bootcamp-re beiratkozni már több mint hobbi: anyagi- és időbeli elköteleződést jelent, s figyelni kell arra is, hogy mindez a befektetés meg is térüljön. Mi volt az első lépésed a programozás felé vezető úton?

Nem volt veszítenivalóm azzal, ha megcsinálok egy felvételi tesztet és azt sem tudtam igazán, hogy mihez kezdek, ha esetleg felvesznek; se pénzem, sem laptopom nem volt. Aztán amikor nagy meglepetésemre felhívtak a sikeres teszt miatt, kérnem is kellett egy kis időt, hogy rendezzem a gondolataimat. Emellett elő kellett teremtenem a tanfolyam árát is, amit végül is családi segítséggel oldottunk meg. Ez a képzés egy családi befektetés volt.

Végül is mibe fektessen az ember, ha nem a gyerekébe, igaz?

Hát igen (nevet).

A legjobbat akkor teszi az ember, ha a családjába, vagy ha magába fektet.

Ráadásul a tanfolyamra költött pénz meglehetősen kicsi tétel ahhoz képest, amit a sikeres teljesítés során kaphat tőle az ember. Az egész élete megváltozhat, s ezzel a családom is tisztában volt és büszkék is rám.

Egyszerűen máshová kerül a startvonal…

Ez így van, új lehetőségek nyíltak ki számomra is.

És közben már tudtad, hogy ez lesz a Te szakmád?

Igen, de mindig készen kell állni a változásra is. Megeshet, hogy néhány év múlva valami újat, mást akarok majd csinálni, mert attól leszek boldog. Nem fogok habozni, ha jön egy lehetőség. Korábban kishitű voltam, de mára ez sokat változott: elhiszem, hogy képes vagyok elérni a céljaimat.

Ha érdekel, hogyan folytatódik Pomeisl Ferenc története, olvasd tovább a cikket a Hello Biznisz oldalán: tovább olvasom!