“Hetven forint volt a zsebemben”

Moldoványi János – Real Pimp Merchandise

A korábban punk életmódot élő dobos Moldoványi János nehéz utat járt be a Real Pimp Merchandise szitanyomó manufaktúra átütő sikeréig. Cégével túlélte a Covid lezárásait, világsztár zenekarokkal dolgozik együtt és jelenleg is egy komoly újratervezés előtt áll.

Sokan sokféle ok miatt hagyják el a szülővárosukat, de Te, mint egy „alföldi gyerek” miért léptél?

Amikor az egyik éjszakai műszakban már negyedszer égettem meg az ujjaimat a fröccsöntő üzemben, feltettem magamnak a kérdést: vajon jó helyen vagyok? Egyáltalán nem vonzott a három műszakos gyári élet, az alföldi helyzetet is kilátástalannak éreztem és az is ott volt bennem, hogy nem szeretnék tovább az anyám nyakán élni. Mindeközben – éppen a legjobbkor – ajánlatot kaptam egy zenekartól, hogy legyek a dobosuk, ezért költöztem Szekszárdra, ahonnan egyébként két évvel később Budapestre mentem. Huszonkét éves voltam ekkor.

Vagyis Szekszárdon is viszonylag kitelt az időd. Mi történt?

Nagyon szerettem azt az időszakot, de a város nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Sokkal több lehetőségre, impulzusra vágytam, és hát azért Szekszárd nem egy metropolisz. Innen költöztem fel Budapestre és kezdtem el igazán az életemet, de nem a nulláról, sokkal inkább a mínusz egyről.

Budapesten mi volt az első munkád?

Miután sok srácot ismertem a zenész körökből, sikerült megcsípnem egy munkát az egyik pólókat, kiegészítőket és CD-ket forgalmazó cégnél. Egy raktár mélyén csomagoltam a CD-ket, majd egy idő után már raktároztam, számláztam, produkciós és kereskedelmi feladatokat is elláttam. Szerteágazó és bonyolult, de szerethető munkát végeztem, és közben zenélni is tudtam.

Szabadságszerető embernek tűnsz. Hogyan bírtad az újabb alkalmazotti léttel járó kötöttségeket?

A helyemen voltam, hiszen a főnökeim is vagy zenész, vagy zeneközeli emberek voltak, így pontosan tisztában voltak azzal, hogy nekem pénteken kora délután véget kell érjen a hét, mert este koncertezni megyek. Emellett a szombati napokon olykor eladóként dolgoztam egy másik üzletben, ahová gyakran koncert után, gyakorlatilag alvás nélkül estem be. Sosem volt probléma: normális, toleráns emberekkel dolgoztam együtt.

Most pedig itt van a Real Pimp szitanyomó vállalkozásod, ahol zenekari pólók magas színvonalú nyomásával foglalkoztok. Adódik a kérdés, hogy tervező típusú embernek tartod magad vagy csak sodródtál az árral?

Be kell látnom, hogy a cég 2012-es indulásáig tényleg úgy éltem az életemet, mint egy punk. Vagyis csak a „ma létezik”, nincsen „holnap”. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem a neveltetésemből fakadt, csak éppen az olyan gondolatok, mint hogy „van-e megtakarításom” kívül estek a komfortzónámon. Aztán amikor megcsináltam a céget, szembesültem a tervezés fontosságával, a felelősség igazi súlyával.

Mi volt az a történés, ami egy ilyen masszív fordulatot idézett elő benned, hogy saját vállalkozásban kezdtél el gondolkodni?

Abban az időszakban a különböző produkciókkal már kijártam a külföldi fesztiválokra, és arra gondoltam, milyen jó lenne úgy a zenekarok közelében vagy velük kapcsolatban maradni, hogy közben ne kelljen egy hónapig busszal járni Európát. Az egyik fesztiválon ott álltam egy rakás póló mellett és egy pillanat alatt bekattant: ezt kell csinálnom!

“Komoly újratervezés következett, aminek az első lépése az volt, hogy 2012. december 31-én leraktam a dobverőt. Innen indult a Real Pimp: és ez sem a nulláról, hanem a mínusz egyről kezdődött.”

És mit csináltál január 1-jén?

Az mondtam magamnak: ebből az ötletből egy birodalmat kell felépítenem. Nincsen más opcióm, nem fordulhatok vissza.

Vagyis mintha elemi erővel tört volna fel benned az ambíció. Viszont kétszer is említetted, hogy mínuszról indultál. A nullát értjük, de a mínusz egy mit jelent?

Például azt, hogy már Budapestre is csak a testvéremtől kölcsönkért pénzből tudtam felköltözni, aki ugyan anyagilag kisegített, de nem bízott abban, hogy sikerül megvetnem a lábamat. Vagyis semmilyen más opcióm sem volt. Mivel mindössze pár hétre elegendő kölcsön volt a zsebemben, ha nem jött volna össze, mehettem volna haza… Nehéz időszak volt, mert mindenféle zenekarokban és helyeken koncerteztem a párezer forintos gázsikért.

“Amikor kitaláltam, hogy vállalkozást indítok, konkrétan hetven forint volt a zsebemben. Az egyik barátom viszont hitt bennem, így a tőle kapott kölcsönből tudtam megvenni az első használt, leselejtezett nyomógépet.”

Így indult az Amazon is, aztán mi lett belőle… A nehézségekkel találkozva nekik fel nem róható módon sokan feladják. Benned mi tartotta a hitet? Mi volt a motivációd?

Valójában mindig más dolog vitt előre. Nagyon fiatalon és még alkalmazottként is az volt a célom, hogy híres dobos legyek. Iskolába jártam és a nyolcórás munka után még napi három órát gyakoroltam a budafoki úti próbatermemben. Aztán amikor ráébredtem, hogy ez már nem tesz annyira boldoggá, akkor jöttek a fesztiválok és a már említett nagy pillanat. Szentül meg voltam győződve arról – és ez nagyon motivált –, hogy a Real Pimp néhány év múlva benne lesz az európai TOP10-ben, amit szerintem mára el is értünk. Akkoriban minden este ezt a célt mantráztam magamnak: „Nem baj, hogy fáradt vagyok és csak egy órát tudtam aludni, nincsen olyan, hogy „majd holnap”. Most kell megcsinálni.” Ez a hozzáállás segített a túlélésben. És most is él bennem egy nagyon erős motiváció: szeretnék a kisfiamra hagyni egy patinás céget, amit esetleg majd ő visz tovább.

Érződik, hogy nagyon erősen álltál bele a cégépítésbe. Esetleg dolgozott benned az is, hogy majd most jól megmutatod mindenkinek, hogy mire vagy képes?

Értelmiségi szülők gyermeke vagyok, akik azt szerették volna, hogy „normális” emberré váljak. Zeneiskolába jártam és kamarazenekarokban játszottam, viszont éppen ott találkoztam először a rock zenével, és akkor el is dőlt minden.

“Az Ossian Acélszív című kazettájának a borítóját saját kezemmel rajzoltam, amit viszont az édesanyám elégetett, mondván, ne foglalkozzak ilyesfajta zenékkel és ebből amúgy sem lehet megélni.”

Soha nem haragudtam rá emiatt, de ez akkor rosszulesett. Erre 25 évvel később a mi cégünk gyártotta a jubileumi Acélszív pólót. Szerettem volna megmutatni, hogy ha igazán akarunk valamit és mindent megteszünk érte, akkor célba érünk.

Említetted, hogy voltak, akik nem támogattak, míg mások hittek benned. Szerinted mennyire fontos a támogató közeg megléte egy ilyen nagy vállalás teljesítése során?

Az első műhely kedvéért még a dobos gyakorlóhelyiségemet is beáldoztam, pedig sokan jósolták azt, hogy ebből semmi sem lesz és inkább menjek el haknizni. Mások viszont hittek bennem és támogattak, többek között az akkori főnököm is. „Biztos keserves lesz, de csináld!” – mondta, és tényleg keserves volt.

Nem értettél még akkoriban a szitanyomáshoz, így ki kellett tanulnod ezt a szakmát, ugye?

Két – anyagilag költséges – iskolát is elvégeztem, de egyikben sem tanítottak meg szinte semmire sem. Eleve nem volt respektje a kézi nyomásnak, állandóan azt hallottam, hogy csak százmilliós gépekkel lehet eredményeket elérni. Az első félévben nagyon szomorúan feküdtem le minden este; megcsináltam a zenekaroknak, ami vállaltam, de valahogy nem volt az igazi. Viszont egyik reggel összeállt a dolog, megjött a WOW-élmény is. Aztán nemsokára lett egy segítő kollégám is.

Ez az időszak üzletileg is fordulópontot jelentett. Mikor jött el az a pillanat, amikor szabad szemmel is jól látható bevételre tettél szert?

Egy, az Ossianhoz kapcsolódó megrendelés teljesítése után vittem haza először egy olyan összeget, amivel már igazán lehetett számolni és tervezni.

Hogyan szerzel megrendelőket?

A legelején minden munkát elvállaltunk, és azon voltunk, hogy segítőkészen, emberségesen, mindig határidőre teljesítsük a vállalásainkat, ami vagy sikerült, vagy nem. Körbement a hírünk, majd az ismerősök mellett megjelentek a valóban új hazai és külföldi megrendelők is. Szóval ajánlások útján. Az esetek többségében zenekarok számára szállítunk direktben, és a termékeket ők a koncertjeiken árulják. Nagyon érzékenyek a minőségre, vagyis meg kellett felelnünk a szigorú elvárásaiknak.

A kézi gyártás mindig lényeges szempont volt? Most is így dolgoztok?

Bár a kézi nyomást jobban szeretem craft szempontból, lassabb és fizikailag is megterhelőbb így nyomni. Éppen ezért pár éve beszereztünk egy automata gépet, ugyanis nem tudtunk lépést tartani a rengeteg megrendeléssel. Most is hasonló a helyzet. A Covid alatti nagy leállás egy pillanat alatt ért véget és olyan iszonyatos pörgés van, hogy sorra kell elküldenünk a zenekarokat, mert egyszerűen nem tudjuk már hová tenni a megrendeléseket. Szóval most egy újratervezési fázis elején vagyunk, amihez egy szervezetfejlesztési coach segítségét is igénybe vesszük. Remélem, hamarosan ismét irányba kerülünk.

Mennyi pólót gyártotok naponta?

Átlagosan napi hatszáz és ezer között, extrémebb esetekben akár négyezer darabot is. Amikor még egyedül dolgoztam, olykor negyvennyolc órát is lenyomtam egyhuzamban; akkor napi száz-százötven póló készült el. Mindez persze függ a minták bonyolultságától és a dizájntól is.

Nem igazán akarunk pandémiázni, de a járvány a zeneipart nagyon megrángatta és ez nyilván érintette a merchandising-ot is.  

Ez egy nagyon megterhelő két év volt, mert amikor lenullázták a koncerteket, a turnékat, akkor a Real Pimp-nél is le kellett kapcsolni a villanyt. Ahogy említettem, mi nyolcvanöt százalékban zenekaroknak szállítunk, és csak a fennmaradó rész kerül a webshopokba. Mindent újra kellett tervezni, és nem tehettem meg, hogy elengedem a kollégáim kezét, pedig megesett, hogy hetekig nem gyártottunk semmit. Alapvetően mindenki – a beszállítók, a főbérlő – nagyon segítőkész volt és ezért hálával tartozunk nekik, de csak irgalmatlan nehézségekkel sikerült túléni a Covid időszakát.

…

Ha érdekel, hogyan folytatódik Moldoványi János és a Real Pimp története, olvasd tovább a cikket a Hello Biznisz oldalán: tovább olvasom!

Közel 100 karrierváltó interjúnk között itt böngészhet.