Ötvenkét évesen kinyílt előttem egy ajtó

Hlavay Richárd – Bricks Magic

 

Újságírással foglalkozott 33 éven át, még a rendszerváltás előtt kezdett a Nógrád megyei Hírlapnál, majd ezt követően számos szerkesztőségnél megfordult – többek között a Magyar Rádiónál, a Magyar Hírlapnál, a Világgazdaságnál és a Figyelőnél is. Az Inforádióhoz indulása után fél évvel csatlakozott, gazdasági rovatvezetőként, szerkesztőként. Az elmúlt tíz évben az Aréna című műsorban készített interjúkat, innen váltott egy teljesen új karrierútra. 2018 nyarától a Lego Serious Play módszerrel, saját cége szervezésében tart workshopokat és fejlesztő programokat.

Egy korábbi beszélgetésben úgy fogalmaztál, hogy kiment a divatból, amit csináltál. Miért nem alkalmazkodtál inkább a trendekhez és maradtál tovább a szakmában?

A kíváncsiság vezérelt gyerekkorom óta, ez vitt erre a pályára. De úgy tapasztaltam, hogy az online előretörésével megszűnt az igény a feltáró, elemző újságírásra, a gyorsaság vált a legfontosabb tényezővé. Ha én magam változom, akkor elvesztem a szenvedélyt a munkámból.  Régebben volt elég időm a sztorikon dolgozni, utánajártam, meg tudtam érteni a téma hátterét, ellenőriztem a forrásokat. Ebben az új környezetben viszont egyre kevésbé találtam a helyemet.

Nem merült fel Benned, hogy újratervezés helyett inkább saját lapot indíts?

Dehogynem. Öt évvel ezelőtt volt is egy próbálkozásunk, Sokszínű Hungarikum néven alapítottunk egy magazint. A csapat összetételében, a nyomtatásban is a legjobb minőségre törekedtünk, de sajnos anyagilag nem volt kifizetődő. Mindössze három példányszámot élt meg. Sokat tanultam belőle, szerencsére a családi házunkat nem buktam el emiatt.

Mikor érett meg Benned a gondolat, hogy váltanál?

Először talán két-három évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy kezdek elfáradni. Ez egyrészt annak a hatása, hogy 33 éve ugyanazzal foglalkozom, és egyre kevésbé tudom magam benne megvalósítani, másrészt a napi 3-4 órányi ingázás Balassagyarmatról is rengeteg energiát kivett belőlem.

De a legerősebb motiváció az volt, amikor rájöttem, hogy nem akarom megvárni, hogy egy kiégett, morgós műsorvezetővé váljak, aki csak emlékeztet a valamikori önmagára.

Szeretem kézben tartani a dolgokat, fontos, hogy én irányíthassam, mi történik velem.

Amikor ezt megfogalmaztad, arra is volt terved, hogy hova szeretnél továbblépni?

Energetikai szakújságíróként közelről ismertem az iparág legnagyobb cégeit és időnként tanácsadóként is segítettem őket. Logikus lett volna, hogy akár kommunikációs munkakörbe átigazoljak hozzájuk. Egyszer ez majdnem összejött, de végül rájöttem, hogy egy kötött munkaidejű környezetben nem érezném jól magamat.

Hogyan jött a Lego? Se nem energetika, se nem gazdasági újságírás.

Ez elsőre talán hihetetlen, de egy újságcikkel indult minden. 2017-ben olvastam a Lego Serious Play módszerről, majd hónapokkal később egy családi beszélgetésben bedobtam az ötletet – a lányom és a feleségem egyből támogatta, pedig kiderült, hogy a tanfolyam közel egymillió forintba kerül. Azért mielőtt kifizettem a tandíjat, felhívtam 3-4 ismerősömet, hogy mit gondolnak erről a lehetőségről.

Elég bátor lépésnek tűnik. Mi fogott meg benne?

Ezoterikusnak hangozhat, de azt éreztem, hogy itt van egy ajtó, amin ha nem megyek be, nagyon fogom bánni. Nem akartam, hogy később elszalasztott lehetőségként gondoljak rá.

A tréning első napja után már tudtam, hogy ez nekem szól, a megértés, a kíváncsiság és a történetmesélés miatt. A módszer lényege röviden az, hogy a játék segítségével a jobb agyféltekés, intuitív működést hozzuk előtérbe, míg a bal agyféltekét, a gondolkodást ki tudjuk kapcsolni. Az így létrejövő struktúrák, építmények kapcsán a résztvevő többet el tud mondani magáról vagy egy problémáról, amit egy flipchart előtt állva sosem tenne meg.

Játéknak hangzik, de nagyon is komoly eredményei tudnak lenni. Volt olyan helyzet, hogy a “legózás”hatására egy cég vezetése stratégiát váltott, és a korábbi alaptevékenységét abbahagyva inkább a kiegészítő tevékenységre kezdett koncentrálni.

Milyen volt az indulás?

Azt gondoltam, hogy ha kiadok a váltásomról egy sajtóközleményt, akkor csak az lesz a feladatom, hogy sorban beengedjem az ügyfeleket. Ez azért nem így történt. (nevet)

Az árazás is kemény dió volt, mivel a módszer teljesen új itthon, nem volt hozzá referencia, próbáltam az ismerősök, a trénerem tanácsát kikérni. Őszintén szólva pontos tervem nem volt, csupán abban bíztam, hogy meg fogok tudni élni belőle.

Pedig abban a cikkben, ami elindított ezen az úton, az állt, hogy Magyarországon nem lehet belőle megélni. Hogyan találtál végül ügyfeleket?

Némiképp szerencsém volt, mert az első megbízáshoz baráti ajánláson keresztül viszonylag gyorsan eljutottam, és ez megerősített a hitemben, hogy az új munkámért hajlandóak fizetni. De a folytatáshoz tudtam, hogy a szakmai közönség előtt látszanom kell. Konferenciákra jelentkeztem előadónak, aktivizáltam magam a közösségi médiában, üzleti reggeliket szerveztem HR-eseknek vagy csak szimplán hideghívásokat indítottam.

Mesélsz még arról, hogy milyen kezdeti nehézségekbe futottál bele?

Az egyik bemutatkozó beszélgetésen megkérdezte tőlem egy HR vezető, hogy mióta foglalkozom vele? Egy hónapja, válaszoltam. Ekkor jöttem rá, hogy nem csak a módszer teljesen ismeretlen, de referenciák híján ezen a piacon én magam is. Ötvenkétévesen ott állsz egy út elején, ahol senki sem vagy, nincs múltad, nulláról kell kezdeni.

Kaptam hideget-meleget. Sokan gyerekesnek vélték a Lego Serious Play-módszert, azzal utasítottak el, hogy nagyon tetszik, de sok fontos dolgunk van, a játék most nem fér bele. Megtörtént, hogy egy konferencia szervezője azt írta vissza, hogy először összeállítjuk a komoly programot és ha marad hely, akkor keresnek majd. A legtöbben mégis nyitottan álltak hozzám, mert ki voltak éhezve az újdonságokra.

Honnan merítettél erőt a kihívások leküzdéséhez?

Bár nehezen viselem a kudarcokat, mégis távol áll tőlem, hogy csak úgy feladjak valamit. Néha nyeltem egyet, de azt éreztem, hogy vissza már nem vezet út, itt kell helytállnom. Bármilyen elutasításba vagy bizonytalanságba kerültem, arra koncentráltam, hogyan tudnék előremenni. Minden nap úgy kelek fel, hogy mit teszek ma azért, hogy a céljaimat elérjem.

Milyen érzés visszagondolni az elmúlt két évre? Mi a legfontosabb tanulság számodra?

Ha előre tudtam volna azt, amit tudok erről az útról, akkor nem vágtam volna bele. De örülök neki, hogy nem tudtam, mert életem egyik legjobb döntése volt.

Milyen tanácsod van más újratervezőknek? Mit üzensz a volt hallgatóidnak? 🙂

Van egy vitorlás mondás, mi szerint reffelni (a vitorlafelületet csökkenteni  – a szerk.)akkor kell, amikor először eszedbe jut. Ha felmerült benned a kérdés, hogy miért jársz be a munkahelyedre, miért keltél fel a múlt héten, akkor érdemes elgondolkozni és megnézni, hogy van-e valamilyen “ajtó” a közelben.

Ha szembejön ez a képzeletbeli ajtó, akkor igyekezz minél több infót szerezni róla, hogy eldönthesd, hozzád illik-e vagy sem. Sose késő a váltás, ötven felett is van még egy jó tizenöt-húsz aktív éved, ne hagyd elvesztegetni.