“Vándor vagyok, vendég a létezésben”

Czigány Ildikó

Pilóta, jógaoktató, feketeöves karatés – csak néhány terület, amit szinte példátlan céltudatosságával meghódított. A Malév első női pilótájaként írt történelmet Czigány Ildikó, aki korábban Boeing 767-es gépet vezetve járta be a világot és ma az írás mellett egy társállat-otthont is üzemeltet.

Milyen érzés vezetni egy Boeing 767-es gépet? Gondolom, egy picit másabb, mint egy kispolszki volánja mögött ülni.

Tényleg van egy pici különbség, bár én mindig azt mondom, hogy aki jól tud autót vezetni, az repülőgépvezetőként is megállja a helyét. Egyébként valóban csodálatos dologról van szó, a Boeing 767-es a legnagyobb – széles törzsű, kétfolyosós, 186 tonna maximális felszállósúlyú – gép volt, ami magyar lajstromban repült. Internkontinentális járatokat repültünk vele; New York, Torontó, Bangkok, Japán…

Hiányzik az az élmény vagy életérzés, amit ez a korszak adott?

Azért nem hiányzik, mert lehetetlen lenne ugyanazt újra átélni. Az ember akkor él meg hiányérzetet, amikor valamire ugyan meglenne a lehetősége, de azt valamilyen ok miatt nem kaphatja meg, és tesz annak érdekében, hogy azon változtasson. A repülős korszak már a múlté, így nem hiányzik, az viszont igaz: nagyon szép időszakról van szó, örülök, hogy az életem része volt.

Ha jól tudjuk, akkor a Malév megszűnése idején ért véget az ön pilóta-karrierje is, hogyan lehetett ezt „túlélni”, hogyan élte meg a helyzetet?

Valójában egy picit korábban hagytam abba a repülést, mert a 767-est még a cég megszűnése előtt kivonták a forgalomból. Így lelkileg valamelyest könnyebb helyzetben voltam, hiszen így részben a saját döntésem is volt, hogy abbahagyom a repülést, szemben azzal, amilyen helyzetet a Malév megszűnése teremtett volna. Amikor felnéztem az égre és láttam a kollégákat repülni, mindig derű lett rajtam úrrá, ám e nagy múltú vállalat megszűnése nyomasztó élmény volt.

Viszont az élet legfontosabb jellemzője a változás: éppen úgy része az elmúlás, ahogyan a születés is. Egy körforgásról van szó, amit mosollyal és derűvel kell elfogadni.

Nem fordult meg a fejében, hogy külföldön folytatja a pilóta karrierjét?

Ez egy jogos kérdés. Akkoriban valóban sokakban felvetődött, hogy elmennek más légitársaságokhoz, de én a már addigra is eléggé színes életutam okán úgy gondoltam, hogy ezt már nem lépem meg. Nem akartam már mindenáron folytatni a repülést olyan körülmények között, amelyeket valószínűleg már nem szerettem volna annyira. Úgy éltem volna meg, hogy ugyanazon a létrán visszafelé lépkedek és nem lesz meg az az élmény, amit maga a repülés jelentett. Így maradt volna az egyébként jól megbecsült „munka”, viszont, ha valamit csinálok, azt szeretem szívvel-lélekkel csinálni.

Hoztam egy bátor döntést: befejezem és belekezdek valami másba.

Ha újra elhatározná magát a repülés mellett, annak volna bármilyen akadálya?

Ennyi év kihagyás után és több tízezer munkanélküli pilóta mellett erre kevés lenne az esélyem. De elméletileg lenne rá lehetőség akkor, ha újra kezdeném a tanulást, letenném a vizsgákat. Ez viszont nagyon pénz- és energiaigényes, fáradtságos folyamat lenne. Emellett természetesen számolni kellene az életkorommal is. Vagyis már nem fogok repülni.

Azt olvastuk, hogy jó pár évig kereste azt a területet vagy munkát, amivel igazán tud érzelmileg azonosulni…

Ez nem egészen így volt, mert én soha nem kerestem az utat, hanem különböző utakat kellett bejárnom az életem során. Semmit sem hagynék ki, ha újra kezdhetném, nagyjából ugyanígy tennék. Tehát nem arról van szó, hogy több területtel is megpróbálkoztam, aztán végre rájöttem, hogy engem a repülés érdekel a legjobban. Sok minden foglalkoztatott, már csak a családi hátterem okán is; gyerekkoromban nagyon közel állt hozzám a biológia, de ott volt az irodalom és a zene is.

Egy biológiai alapérdeklődésű ember végül hogyan lesz zenetörténész, hogyan köt ki a Zeneakadémián?

Ebben erősen benne volt a családi motiváció, hiszen édesapám, Czigány György és a testvére is – többek  között – írók, költők, rádiós és televíziós, zenei szerkesztők voltak. Tehát ismertem ezt a világot, ám mindennek ellenére kérésemre mégis biológia tagozatos gimnáziumban érettségiztem. Viszont családilag mégis a Zeneakadémia mellett döntöttünk azzal, hogy a művészeti út majd kiforrja magát. A zenetudományi szakon végeztem, ez az időszak nagyon sokat tett hozzá az életemhez.

Hogyan hasznosította a zenei végzettségét?

Rövid ideig dolgoztam a televízióban, illetve szaklapokba írtam zenekritikákat, élménybeszámolókat. Mindez nagyon jó lehetőséget adott az írásra. Viszont ez volt az az az időszak is, amikor a repülés berobbant az életembe.

Mit jelenet, hogy berobbant, milyen élménye volt?

Volt már egy gyerekkori élményem, mert egyszer részt vettem egy balatoni sétarepülésen. Később, már akadémista koromban sokat kellett utaznom – főleg Párizsba, a szakdolgozatom miatt – és egyszer csak elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy nekem mindenképpen be kell kéredzkednem a pilótafülkébe, tudnom kell, hogy mi történik ott. Ez a vágy leküzdhetetlenné vált bennem és egyre csak az érdekelt, hol és hogyan lehet megtanulni repülni.

Milyen válaszokat kapott és hogyan kezdett neki?

A Malév Repülő Klubban finoman szólva kis kinevettek, hiszen egy teljesen más háttérrel bíró ember – aki ráadásul még nő is – mit is keresne nem hogy egy vitorlázó, de motoros gépen. Mélyen éreztem, hogy igazuk lehet, de mindez mégsem bántott, nem tudott eltántorítani a célomtól: attól, hogy a Malév pilótája legyek. Kezdetét vette egy közel nyolcéves tanulási folyamat és végül sikerrel jártam. 1989-ben kezdtem el repülni és ’97-ben léptem be a Malévhoz. Viszont kaptam támogatást is ezen az úton, például a legendás, mindenki által tisztelt és szeretett Lánc Tibor kapitánytól, aki a mentorom volt. Később magas szinten lévő pilóták is „kikacsintottak” azzal, hogy „csináld tovább!”.

Közben pedig meg is kellett élnie valamiből, mi történt ezekben az években?

Nőként speciális helyzetben voltam, így miközben rövidebb idő alatt is el lehet jutni odáig, hogy valaki egy közforgalmi gép bal ülésébe ülhessen, számomra több időre volt szükség. Ebben az időszakban írtam – több kötetem is megjelent – dolgoztam újságíróként, műrepültem, oktattam és négy évig stewardess-ként is dolgoztam, mert a tűz közelében akartam lenni.

Ilyen körülmények között is történelmet írt: honnan volt meg az ereje ahhoz, hogy ezt véghez vigye?

Amikor az ember valóban megszállottan szeretne elérni egy célt, akkor nem látja az akadályokat.

Nem zavart, hogy sokszor kapok fejcsóválást, vagy hogy bolondnak néznek, csak a célt láttam.

A családja mit szólt a döntéséhez?

Az apám mindig is lelkesedett a repülésért. Szerintem először megdöbbent, de a szíve mélyén nagyon örült. Azt hiszem, hogy egy kicsit az ő álmát váltottam ezzel valóra.

Nagyon sok mindent érintett az élete során, felsorolni is nehéz.

Polihisztor típusú ember vagyok, s noha mai korunkban már inkább az „legyél jó egyvalamiben!” jelmondat érvényes, mégsem tudok ellenállni annak a kényszernek, hogy az életembe sok mindennek bele kell férnie. A repülést kivéve lemondtam arról, hogy egy területen végezzek „mélyfúrást”, mert nekem minden másra is szükségem volt. Így elvégeztem egy jógaoktatói és egy állatorvosi asszisztensi tanfolyamot, egy fitoterapeuta képzést és ötven éves koromra, tíz év alatt feketeövet szereztem karatéban. A vadgazdálkodás szakon már a szakdolgozatomat is megírtam, de a diplomát nem szereztem meg. Számos olyan tárgyat kellett tanulni, ami engem nem kötött le, márpedig én elsősorban a tudásért és az élményért mentem oda, nem a papírért. De egy biológiai hasonlattal élve: amikor különböző élőhely-típusok találkoznak egy adott földrajzi helyen, akkor az élővilág nagymértékben gazdagszik, mert az eltérő dolgok segítik és táplálják egymást. Ez az ökoton hatás, ami az én életemre is jellemző:

Lelkileg, szellemileg gazdagabbá tette az életemet. Ezzel a felfogással pedig nem vagyok egyedül, de keveseknek van lehetőségük, bátorságuk kipróbálni mindezt.

Az emberek nagy része számos kötöttség – munka, egzisztenciális és családi kérdések – mellett éli az életét. A bátorság lenne a kulcsszó? 

Ez igaz. Az egyik francia filozófus szerint az élet úgy ahogyan van, egy kockázatvállalás kell legyen. Ez az „aki mer, az nyer” mélyebb, filozófiai kibontása.

A mai világban hajlamosak vagyunk azt hinni – és arra is törekszünk – hogy biztonságban vagyunk. De ez nem igaz, soha nem vagyunk teljesen biztonságban és ez a tudat folyamatos éberséged ad az ember számára.

Egy gyíknak, egy madárnak is folyamatosan ébernek kell lennie. Mindez a tudat viszont frissen tartja az élőlényeket, így az embereket is. Ha megértettük, hogy nincsen teljes biztonság, akkor egy másik attitűddel nézünk a világra. Vállald fel, hogy amikor ugrani kell, akkor ugrani kell.

Ön mindig nyert, amikor mert? Vagy volt, amikor nem sikerült…?

Nem volt egyenes út, amíg pilótává vagy feketeöves karatékává váltam. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan pillanat volt, amikor azt éreztem, hogy most nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném.

Mit érzett, amikor pilótaként beülhetett a 767-es fülkéjébe?

Először egy Fokker 70-esen repültem és ott lettem parancsnok is. Onnan kerültem át a 767-es bal ülésébe, és amikor az első pillanatok után végre az ember magára is figyelhet egy picit, akkor fülig ér a szája, én is éreztem, hogy 186 tonna van a kezemben. A 767-esen már nem voltam parancsnok, amit nem is bánok, mert amikor kontinenseket repül át az ember egy ekkora géppel, olyan helyzetek megoldására is szükség lehet, amit nem szívesen vállaltam volna.

Most mivel foglalkozik?

Mivel szeretem a természetet, így az élettel kapcsolatos gondolataimat öntöm formába ismeretterjesztési céllal, de tudományos igénnyel: az írás újra egyre inkább az életem része. Lírai prózát írok és immár tizenkét kötetem jelent meg. Igyekszem mindezt az én szintemen és jól csinálni. Emellett pedig egy alapítvány keretei között egy társállat-otthont is üzemeltetek olyan állatok számára, akiknek meghalt a gazdájuk. Igyekszem őket úgy tartani, hogy ne érje őket nagy trauma ilyen esetekben. Nem a menhelyeket váltja ki ez a megoldás, hanem abban segít, hogy ezeknek az állatoknak ne kelljen oda kerülniük. Nem több száz, hanem csak három-négy állattal foglalkozom, így jobban oda tudok rájuk figyelni.

Ez nem tűnik egy klasszikus értelemben vett, anyagilag is kifizetődő munkának.

A pilótamúltam teszi lehetővé – ami egy anyagilag is megbecsült munka volt – hogy ezzel foglalkozzam. Az állatok jólétének kérdését pedig már gyerekkoromban is fontosnak tartottam, a repülés előtt is sok állatot fogadtam be. Nem véletlenül dolgoztam állatkertben is.

Mit tanácsolna azoknak, akik nem érzik magukat a helyükön?

Ha a váltást kényszerből kell meglépnünk és úgy érezzük, hogy azzal kitépnek bennünket a földből, akkor nehezebb tovább lépni nem csak a munkában, hanem az élet egyéb területein is. Ha viszont meg tudjuk élni azt, hogy az életben minden változik és semmihez sem kell végzetesen ragaszkodni, akkor meg tudjuk őrizni a „repülési képességünket”, így éberek maradunk és amikor elérkezik a változás igénye, tovább tudunk repülni.

Ha érdekesnek találtad Czigány Ildikó  történetét, olvass további inspiráló sztorikat, böngéssz a több mint 70 karrierváltó történet között: tovább olvasok!

A fotókat Czigány Ildikó biztosította.