Rohonczi Anita – divatblogger, Festy in Style
Rohonczi Anita, vagy ahogy legtöbben ismerik, Festy, az egyik első magyar divatblogger. Ma már több mint 370 ezres követőtáborával nemcsak a rajongók, de a divatvilág kedvence is. Hogyan vezetett a térképészettől az út idáig?
Anita gyerekkora óta egyszerre érdeklődött a divat és a reáltárgyak iránt. A pályaválasztásban ez utóbbi volt a meghatározó, így került az ELTE Természet Tudományi Karára, ahol térképészetet kezdett tanulni. A divat csak később, munka mellett került újból előtérbe, amikor elolvasott egy külföldi divatbloggerről szóló riportot. Ez a szakma akkoriban még teljesen ismeretlen volt itthon, Anita mégis azt érezte, hogy ez lenne álmai állása. 2009-ben még a munkahelyi feladatai és tudományos kutatásai mellett indította el a Festy in Style-t, majd négy évvel később főállású bloggerré is vált. Ma már rendszeresen kap meghívót a világ legjelentősebb bemutatóira New Yorkba, Párizsba, Londonba, Milánóba, olyan híres márkákkal működik együtt, mint például a Chanel, az Omega vagy a Louis Vuitton.
A blog indulásakor még térképészettel, azon belül is egy speciális területtel, gyengénlátók számára tervezett atlasszal foglalkoztál. Hogy esett erre a választásod?
Mindig is vonzott a földrajz, gyerekkoromban ásványokat is gyűjtöttem, és emellett nagyon szerettem rajzolni is, a térképészet számomra maga a művészet volt. Amikor elkezdtem az egyetemre járni, láttam magam előtt, hogy életem végéig ez lesz a hivatásom. Ráadásul közben rátaláltam erre a különleges témára is a konzulensem Jesus Reyes Nunez segítségével, ami nagyon felvillanyozott – egyszerre volt egyedi és jelentett segítséget a gyengénlátóknak.
És ezt az életcélt változtattad meg egy újságcikk hatására?
Kislány korom óta érdekelt a divat is, de sosem akartam stylist, sminkes vagy modell lenni. Így a másik érdeklődési irányom alapján választottam pályát. A blogolásban viszont megláttam azt a lehetőséget, hogy hétköznapi lányként, külön előképzettség nélkül is kapcsolódhatok ehhez a világhoz, bejuthatok a kulisszák mögé. Megvilágosodásként hatott számomra a cikk, hiszen korábban nem is tudtam arról, hogy létezik ilyen szakma. Persze akkor még nem gondoltam, hogy főállásban ezzel foglalkoznék, hobbiként viszont izgalmasan hangzott, így belevágtam.
Hogyan indultál el a blogoddal? Hogyan tudtad, hogy mit hogyan kell csinálni?
Megnéztem a külföldiek mintáit, de mai szemmel ők is viccesen amatőrök voltak. Ez volt a divatblogolás hőskorszaka, az egész világon akkor kezdődött, gyakorlatilag együtt tanultuk ki a szakma fortélyait. A saját ruháimat különbözőképpen kombinálva, egy kis kompakt géppel készítettünk fotókat, profi fotózásról nem is álmodhattam.
Ekkor még javában dolgoztál, mellette a doktorira tanultál, versenyszerűen sportoltál és nyelviskolába is jártál. Hogyan fért bele a Festy in style az idődbe?
Az elején még nem kellett annyi időt rászánnom, mert csak ritkábban jelentek meg a posztjaim. De ahogy egyre jobban pörgött fel a blog, úgy építettem le a többi vonalat. Az évek során befejeztem a tanulmányaimat, abbahagytam a kézilabdázást, és végül a munkahelyem is megszűnt. A sors hozta úgy, hogy amikor már azon gondolkoztam, hogy a térképészet helyett a divattal szeretnék foglalkozni, eladták a céget, ahol dolgoztam. A sors megoldotta helyettem, hogy fel kelljen adnom a biztos hátteremet – ekkor már 15-20 embert vezettem, jó fizetésem, céges autóm volt, a tudományos életben pedig világkonferencián mutathattam be a kutatásaimat.
Kereshettél volna másik munkát, hogy közben ugyanúgy hobbiként megtartsd a Festy in style-t.
Pont ezt a nyomást éreztem a környezetemből, a családom részéről. Nehezen emésztették meg, hogy kiléptem a semmibe, és olyannal szeretnék foglalkozni, ami nem is létezik. Nem értették, hogy mi a blogolás, ők csak azt látták, hogy egy jól induló karriert és ígéretes tudományos pályát hagyok ott. Hónapokkal később is azt kérdezték, hogy még mindig munkanélküli vagy? Mikor mész már el dolgozni? Utólag már bátor döntésnek érzem, hogy álláskeresés helyett feladtam mindent, és a félretett pénzemen kimentem fél évre Londonba nyelvet tanulni. Az angolról tudtam, hogy szükségem lesz rá, ha nemzetközi szinten szeretnék érvényesülni.
Gyerekkori szerelmed a földrajz, világszintű eredményt értél el a munkádban. Hogyan tudtad a korábbi életcélodat elengedni?
Nagyon szerencsés vagyok, hogy sikerült egy ilyen térképet megalkotnom, és ezzel jobbá tehettem számos ember életét. Ugyanakkor felmerült bennem, hogy innen hogyan lehet továbblépni? Kétévente elmegyek majd a világkonferenciára, és addig a kutatásaimat csiszolom tovább? Engem az alkotás lehetősége vonzott. Az utolsó időszakban már nem voltam biztos abban, hogy életem végéig egy íróasztal mögött ülő térképész szeretnék lenni. Rájöttem arra, hogy nagyobb önállóságra, kreatívabb feladatokra van szükségem, a magam ura szeretnék lenni, és ez megerősített abban, hogy újabb irodai munka helyett a blogolást válasszam. De a tanult szakmámra, az elért eredményekre továbbra is büszke vagyok.
Anyagilag mennyiben volt ez visszalépés? Miből tudtál megélni?
Harminc évesen egy magas életszínvonalról lementem a nullára. Gyakorlatilag kenőmájason és kiflin éltem. Ez elég nagy visszalépés, nem?
Mindenképpen kellett valami kiegészítő jövedelem után néznem, mert az elején még a cégek sem annyira ismerték fel a munkánk jelentőségét, és anyagilag sem voltak készen áldozni rá. Fokozatosan alakultak ki a keretek – a kezdetekkor megengedték, hogy kölcsönvegyek egy ruhát az üzletből, majd kaptam ajándékba is, és csak jóval később kezdtek el a posztokért fizetni. A kezdetekkor ezért fotózásból és retusálásból próbáltam némi pénzt szerezni, utána pedig, mivel éjjel-nappal a közösségi médiával foglalkoztam, és ebben elég tapasztalt lettem, céges Facebook oldalak menedzselését is elvállaltam. Csak a blog indulását követő hetedik évben tudtam minden egyéb megbízást leépíteni, és kizárólag a Festy in style-ból megélni.
A családod és a környezeted nem értette, hogy mit szeretnél elérni, így támogatást sem várhattál tőlük. Mi lendített át ezen a nehéz időszakon?
Végig nagyon hittem abban, láttam magam előtt, hogy divatbloggerré fogok válni. Nagyon sokat segített az is, hogy az elején találkoztam Magdival (Pekár Magdi a Beauty Junkie divatblog alapítója – a szerk.) akivel egy cipőben jártunk – neki is ez volt az álma, de megélni még ő sem tudott belőle. Egymásra találtunk, egymást erősítettük, és mind a mai napig nagyon jó barátnők vagyunk.
Emlékszel arra pillanatra, amikor legelőször egy nagy, általad vágyott világcég megtalált?
Ez egy elég szürreális történet. Van egy álomfalam, ahova kitűzöm a céljaimat, ide kiraktam a Louis Vuittont, mert nagyon vágytam rá, hogy egyszer velük dolgozhassak. Két-három hónappal később, reggeli félálomban az emailjeimet nézve mit látok: Párizsból a Louis Vuittontól írtak nekem? Nem lehet igaz! Biztos csak véletlen vagy valamit el akarnak adni. De a marketinges volt, és találkozni szeretett volna velem! Két hétig nem tudtam aludni, alig bírtam magammal. Aztán eljött a nagy nap, azzal együtt egy elég összetett, két órás interjú, divatról, gazdasági és politikai helyzetről, a jövőbeni terveimről. A beszélgetést követően írtam nekik egy levelet az ötleteimmel, de nem válaszoltak. Egy teljes éven át! Teljesen magam alatt voltam, hogy valamit biztosan elrontottam. Később kiderült, hogy csak átszervezések voltak a központban, és emiatt háttérbe szorult az együttműködésünk. Büszke vagyok arra, hogy azóta már a magyar irodával együtt tudjuk építeni a márkát.
Elsőre nagyon egyszerűnek tűnhet ez a munka, csak néhány ruhát kell kiválasztani és szép képet készíteni. Kellett ehhez bármi előképzettség, tudtad használni a diplomádat?
Igen, sokan azt gondolják, semmi másról nem szól, minthogy sok százezres táskák hevernek a kanapémon, és egész nap shoppingolok. De a divatbloggerkedés, ha nagyon magas szinten űzik, elég komplex feladat. Nagy tudatosság kell a folyamatos építkezéshez. Célirányosan a nemzetközi színvonalat tűztem ki magam elé, ezért az elején – bármennyire is szükségem lett volna a pénzre – volt, hogy visszautasítottam nem megfelelő színvonalú megkereséseket.
Szerencsés vagyok, mert két én keveredett bennem – van egy racionális és egy művész vénám is. A térképészet megtanította számomra az aprólékos, nagy fegyelmet igénylő munkavégzés fontosságát – így nem érzem az üzleti, adminisztratív részét sem tehernek. Évről-évre terveket tűzök ki magam elé, az Excel a barátom, rendszerezve vezetek mindent, és akkurátusan figyelek arra, hogy időben teljesítsem a munkáimat. Fontos az is, hogy az élvonalban maradáshoz vissza is kell forgatni a pénzt, például a fotós felszerelést fejleszteni vagy olyan táskákat, ruhákat vásárolni, ami a blog színvonalához szükséges, de nem kapod meg ingyen.
Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a Festy in Style üzletileg megállt a lábán, míg azok a divatblogok, akikkel együtt indultam, már nem léteznek. Az elmúlt években számtalan próbálkozást láttam, de megélni csak kevesen tudtak belőle.
Az is lényeges, hogy mindig figyeld, elemezd a trendeket, és tudjál alkalmazkodni, váltani, ha szükséges. Így tudsz folyamatosan versenyképes maradni. Rájöttem, hogy ezen a területen az Instagram egyre fontosabb és nemrég elkezdtem videókat is készíteni – pedig eredetileg ez nem az én világom.
Tökéletes beállításban, luxus környezetben készülnek Rólad a fotók. Mennyire tudtál önmagad maradni, megtartani a kapcsolatot a valósággal?
Néha valóban felfoghatatlan, de számomra ez munka. Külön tudom választani, hogy az egyik nap sofőrös limuzin jön értem Dubaiban, és luxushotelben szállhatok meg, majd másnap BKV-val megyek haza a gangos bérházban lévő lakásomba. Továbbra is a világ minden szegmense érdekel – nem csak a luxusra, hanem a hétköznapi életre is kíváncsi vagyok. Engem a blog nem alakított át, a celebbé válást is tudatosan kerültem. Attól, hogy sokan követnek, még nem vagyok sztár. Személyes találkozásokkor sokan megdöbbennek, hogy jéé, Te mennyire normális ember vagy!
Sokat számít, hogy érett fejjel, harminc felett kerültem bele ebbe a világba. Tizenévesen lehet, hogy elszálltam volna, de most már tudom, milyen értékek számítanak igazán. Láttam olyan külföldi példákat, ahol nagyon korán, tinédzserként jutott fel valaki a csúcsra, lett több millió követője, többszázmilliós szerződései voltak, de nem tudta feldolgozni, és huszonéves korára teljesen összezuhant, depressziós lett. Ez számomra nagyon ijesztő, tiszta szerencse, hogy nem gimis koromban váltam sikeres bloggerré.
0-24-ben a blogod, a munkád körül forog az életed. Van, hogy pár nap pihenőt tartasz, és rá se nézel a telefonodra?
Soha nem kapcsolok ki, mindennap megy ki poszt. De nem érzem tehernek – a szívem mindig hajt tovább, a szervezetem viszont néha szokott jelezni – ezért jó, ha van tartalék poszt. Előfordult már az is, hogy 40 fokos lázzal indultam el húszórás buszos útra, mert megbízásom volt, hogy egy síközpontban fotózáson vegyek részt, ebből most sem engednék.
Mikor érzed a blogod erejét, hogy az, amit felépítettél, befolyással bír az emberek életére?
Amikor egy kapucnis kabátot viselve készítek egy szelfit, és a következő héten az összes modellt az egész országban elkapkodják az üzletekben, vagy ha valaki úgy megy be a szalonba, hogy a telefonján a blogomat mutatja, melyik táskát szeretné megvenni, ilyenkor érzem, hogy mit jelent ennyi követő.
De erre sem öncélú módon, hanem lehetőségként tekintek. Amikor létrehoztam a gyengénlátóknak tervezett térképet, akkor az iskoláknak alig jutott, mert nem engedhették meg maguknak, mi pedig csak pár darabot tudtunk saját pénzből megvenni nekik. Az életem egyik legszebb pillanata volt, hogy a tanévzárón az átadáskor láttam, mennyire örültek nekik, sírtak a meghatódottságukban – ez a térkép számukra a világ jobb megértését jelentette. Csalódásként ért, hogy a sajtót nem érdekelte a hír, azt mondták, az ország első atlasza gyengénlátóknak unalmas téma. Akkor megfogadtam, hogy ha a bloggal lesz nevem, kapcsolatrendszerem, akkor újból nekifutok. Most jött el az idő, hogy a L’Occitane személyében szponzort tudtam szereztem egy olyan kampányhoz, amiben pénzt gyűjtünk, hogy a rászoruló gyerekekhez eljuthassanak a térképek. Ezt nem tudtam volna elérni a blogom ereje nélkül, és nagyon örülök, hogy karitatív célt is szolgálhatok az ismertségemmel.
Milyen érzés az, hogy elérted az álmodat, amit kilenc éve egy magazinban olvastál?
Nagyon sokszor úgy kelek fel, hogy boldog vagyok. Alig hiszem el, hogy azt csinálom, ami szeretek, kreatív lehetek, haladok előre a terveimmel. Néha mindez felfoghatatlan. De ami ennél is fontosabb, hogy önálló vagyok, és számomra bármennyi pénzzel felér a szabadság. A kötöttség megölné a kreativitásomat, nem kell irodában dolgoznom, nincsen főnököm, végre szárnyalhatok.
