“Ha érzed a hívást, akkor bátran vágj bele”

Apáti Edit – Apt Impact

Lakberendezőként messzire sodródtál a vállalati, ügynökségi világtól… ez egy lassabb folyamat volt, vagy egy egyszeri, erősebb döntés eredménye?
Sokszoros karrierváltó vagyok, de a jelenlegi hivatásomra egy folyamat során találtam rá. Már gyerekkoromban is jó stílusérzékem volt, a gyerekszobámban is passzolt minden mindennel. De a kilencvenes években a pályaválasztás lehetőségei még nem voltak olyan szélesek, mint manapság.

Nagyon leegyszerűsítve: az ember választhatott a jogi, orvosi vagy a közgazdász szakma közül de például a „lakberendező”, mint szakma még nem volt ismert.

Engem nagyon érdekelt az építészet, ám a gimnáziumi évek elhitették velem – mint később kiderült tévesen –, hogy matekból és rajzból sem vagyok ehhez a szakmához eléggé jó és így lépést sem tettem ebbe az irányba azon kívül, hogy huszonévesen elvégeztem egy lakberendező iskolát. Ez követően a kommunikáció területén szereztem diplomát, majd ezen a területen vállaltam állást is. A főiskolai évek mellett dolgoztam az építőiparban is, de a tervezéshez nem volt meg az önbizalmam. Internet már volt, de például közösségi média nem, így fogalmam sem volt arról, hogy merre induljak. Ezért kezdtem el dolgozni az építészet társterületein és sosem tettem le arról, hogy egyszer valóban ezen a területen tudjak érvényesülni.

Viszont nehéz olyan területen dolgozni nap nap után, ami nem áll igazán közel a szívünkhöz…
Én talán abban különbözöm a karrierváltók egy részétől, hogy szerettem a PR-kommunikációs munkámat is. Ahogy említettem, „fél lábbal” benne voltam az építőiparban is, de nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy teljesen beleálljak. A váltáshoz egy nagyon komoly önismereti munka és egy magánéleti válság során jutottam el.

Azt éreztem, hogy ha az életem egyik lábát kirúgták, akkor a másikat kirúgom én magam, hogy egyenesbe jöjjek.

Ott is hagytam az ügynökségi világot. Ez egy komoly lépés volt, hiszen előzőleg az volt bennem, hogy ha majd várandós leszek és megszületik a gyerekem, akkor majd az első években hobbiként többet foglalkozom az építészeti dolgokkal. Az említett magánéleti krízis viszont még messzebbre tette ezt a célt, ezért hoztam meg a döntést.

Említetted, hogy például az iskolai évek nem tettek jót az önbizalmadnak, de mégis adódik még egy kérdés: miből merítetted a bátorságod, honnan volt erőd egy ekkora lépéshez?
A szüleim már akkor is vállalkozók voltak és főleg az édesanyám vágott bele új dolgokba, ami egyfajta mintát is jelentetett számomra. Én nem vagyok hozzá hasonlóan vakmerő, de az ő hozzáállása nagyon mélyről jövő erőt adott nekem. A lépéshez szükségem volt a már említett önismereti munkára is, amiben egy remek terapeuta volt a segítségemre. De az is igaz, hogy a vállalkozó szüleimet közelről látva sosem akartam vállalkozó lenni.

Szeretted az ügynökségi munkáidat is, ami végül is egy kényelmes helyzet, sok ember elengedi így az álmait… vajon, ha nem jön egy magánéleti krízis, akkor is váltasz?
Ez egy nehéz kérdés, hiszen alapvetően nem a PR-t, mint szakmát hagytam ott, hanem az adott munkahelyeket, ahol különböző okok miatt nem éreztem jól magam.

Viszont tényleg nem vártál sokat, ha meg kellett hozni egy döntést…
Nagyon sűrűn váltottam munkahelyet, aminek az volt az oka, hogy ha valahol szakmai vagy más okok miatt nem éreztem jól magam, akkor nem volt bennem félsz eljönni onnan. A folyamat végén pedig jött egy érzés azzal, hogy „váltanom kell”. De már említett önismeretnek ekkor is fontos szerep jutott, mert rá kellett jönnöm arra, hogy a jó stílusérzék az életem része és ez nekem egy természetes dolog, nem gondoltam viszont arra, hogy ez egy „értéket” is jelent.

Miért nem akartál vállalkozó lenni, miközben mégis csak az lettél?
A szüleim példáján azt láttam, hogy vállalkozókként 0-24-ben dolgoznak. Ezzel volt nekem is nehézségem, csak az első két-három év után jöttem rá arra, hogy meg kell húznom a határokat. Ami az én esetben azért egy nehéz dolog, mert a lakástervezés az ügyfeleim magánéletét jelenti. Ők ezzel a kérdéssel csak munkaidő után vagy hétvégén tudnak foglalkozni, amit viszont figyelembe kell vennem. A határhúzás azért is nehéz számomra, mert nagy bennem a megfelelési kényszer, lelkiismeretesen és aprólékosan dolgozom.

A maximalizmus kétélű dolog – szolgálhat bennünket, de okozhat bajokat is. Te hogyan éled meg a maximalizmusod?
A szakmai életben egyértelműen előnyt jelent, mert nagyon sok terhet veszek le az ügyfeleim válláról, amit nagyon is értékelnek. A magánéletem már más a helyzet, mert mindig észreveszek valamit, ami nem „tökéletes” (nevet – a szerk.)

Ha jól tudjuk, az édesanyáddal két bizniszt is vittetek közösen, hogyan élted, vagy éled meg ezt a helyzetet?
A LACCA nevű divatipari vállalkozásba anno az édesanyám vágott bele, amiben én a divattervezéssel foglalkoztam, de azt az utat nem én választottam; automatikusan történt, hogy a művészeti feladatokat én vettem magamra. De ez is egy folyamat volt, amiben meg kellett vívnom a saját „harcomat”. Az idő előrehaladtával már megszerettem a helyzetet és élveztem azt is, amikor egy-egy bemutató után kimentem a kifutóra. Közel tíz évig voltunk a piacon, de a hazai divatszakma nehézségei és az általunk is elkövetett hibák miatt nem vittük tovább a LACCA-t. Mivel az édesanyám nagyon sokáig dolgozott a turizmusban, belevágott a vendégház-bizniszbe is, amiben én a kiadó ház felújításában segítettem, manapság pedig a közösségi média-jelenlétét biztosítom. Ő pedig segít nekem a vállalkozásom adminisztratív ügyeit megfelelően intézni.

Hogyan dolgoztok együtt?
Ő a nagy álmodó, én pedig felteszem a szükséges kérdéseket és meg is adom rájuk a válaszokat. Jól működünk együtt, elfogadjuk a másik fél álláspontját, de mivel ő szeretne azonnal nagyokat lépni, én viszont a kisebb és megfontoltabb lépések híve vagyok, ezen a területen korábban  voltak „harcaink”. Egyébként sokáig ki is akartam törni és függetlenedni akartam a „vállalkozó családomtól”, de aztán megtanultam becsülni és meglátni a helyzet jó oldalát is; mindenben mellettem állnak.

Mondtad, hogy a tudásod számodra természetes volt és rá kellett jönnöd annak az értékére is. Hogyan lett bevételre fordítható a tudásod?
Ha az ember a helyén van, akkor ez egy könnyebb helyzet. A divatszakmában dolgozva folyamatosan jöttek a megoldandó nehézségek, ezért is hagytuk abba közel egy évtized után. Az építőipar sem egy könnyű terep – elég csak arra gondolni, hogy nőként férfi szakemberekkel kell kommunikálni – de az út a nehézségek ellenére is egyenes. Folyamatosan jöttek a fokról fokra nehezebb és komplexebb megbízatások az új építésű kislakásoktól kezdve egészen a komplett felújításokig. Az első megbízások ismeretségek útján találtak meg, nem kellett mennem az ügyfelek után.

Lakberendező, designer, építész, belsőépítész – akkor végülis melyik vagy te, vagy mind egyben? És pontosan mit is csinálsz?
Ezek egymástól eltérő szakmák, én pedig lakberendező vagyok. Az elsődleges és legfontosabb feladatom a funkcionalitás megteremtése a lakásban vagy a házban. Az a célom, hogy a lakás vagy ház funkcionálisan jól működjön.

Ha érdekel, hogyan folytatódik Apáti Edit és az Apt Impact története, olvasd tovább a cikket a Hello Biznisz oldalán: tovább olvasom!