Puch Dániel – séf

Puch Dániel még tíz éves sem volt, esténként már Donald kacsa receptkönyvéből készült vacsorával várta szüleit, és szakácsnak készült. Most elmeséli, hogy ennek ellenére hogyan csábította el a számvitel világa, majd a magánéleti válság hatására miként kanyarodott vissza az eredeti szenvedélyéhez. Ismerős a mondás, hogy ha citromot dob az élet, facsarjunk belőle limonádét? Dani sztorijából kiderül, hogyan lehet valakiből közgazdászként a Központ Bisztró séfje.

Rögtön adódik a kérdés, hogy ha ennyire szenvedélyed volt a főzés, miért nem lettél egyből szakács?

A szüleim ugyan örültek neki, hogy számítógépes játékok helyett a konyhában kísérletezem, de azért titkon úgy voltak vele, hogy jobban szeretnék, ha diplomát szerezne a fiuk. Pedig én már ötödikes általános iskolásként megfogalmaztam, hogy ha felnövök, szakács leszek, és ezt el is mondtam mindenkinek. Szerencsére egy finom megközelítést választottak, viták, ajtócsapkodások helyett alternatívákat mutattak, így végül a saját döntésem volt, hogy közgazdasági szakközépbe megyek.

A középiskolát követte a főiskola és itt aztán magába szippantott a közgazdaságtan világa…

Igen, itt valóban szárnyra kaptam. Leginkább a számvitel tetszett meg, és itt határoztam el, hogy könyvvizsgáló szeretnék lenni. Egyszerűen ezt tartottam a szakma csúcsának. De amikor elkezdtem dolgozni az egyik Big Four cégnél, lehullott a rózsaszín lepel.

Miért ábrándultál ki belőle?

Azt hittem naivan, hogy a könyvvizsgáló mindig a hitelességet szem előtt tartva, a tulajdonosok érdekeit figyelembe véve dolgozik. De közben ez is csak üzlet. Belefutottam rengeteg kompromisszumos helyzetbe, amikor szemet kellett hunyni néhány dolog felett, hogy megtartsuk az ügyfelet. Emellett rádöbbentem arra is, hogy hiányzik az alkotás élménye – persze, csináltam néhány szép grafikont és kimutatást, de nekem ez kevés volt. Három év után váltottam, magam mögött hagyva a multis környezetet, és egy kisebb, családiasabb céghez igazoltam kontrollernek. A kreativitásomat ez a munka sem kötötte le teljes mértékben, de itt legalább létre tudtam hozni újdonságokat is.

Közben nem fordult meg benned, hogy kontroller helyett inkább szakácsnak állnál?

Dehogynem! Be is iratkoztam egy iskolába, csak annyit túlóráztam, hogy nem tudtam tartani a lépést. Szombat-vasárnap kellett volna járnom az elméleti órákra, de sokszor még ekkor is az irodában voltam, ezért inkább abbahagytam. Megmaradt stresszlevezetésnek a konyha, amire szükségem is volt. Ha nehéz időszakok jöttek, és azt éreztem, ideje lenne egy kis szünetnek, kimentem a piacra, bevásároltam és elkezdtem főzni. Úgy működött, mintha terápián lettem volna.

Aztán jött az első fordulat, a kisfiad megszületése után vidékre költöztetek…

Igen, a gyermekbarát környezetért hagytuk el a fővárost, és viszonylag gyorsan, a gondolat felmerülése után egy hónapon belül már Szekszárdon toltuk a babakocsit. Ott is kontrollerként kerestem a kenyerem, de sajnos elég hamar kiderült számomra, hogy ennél a cégnél ez egy szakmai zsákutca lesz. Egy kaotikusan működő vállalatnál helyezkedtem el, a napi munka nagyon felpaprikázott, ami sajnos ráment a magánéletemre is. Annak viszont örültem, hogy itt már be tudtam iratkozni szakácsiskolába, volt időm tanulni és gyakorolni. Nagyszerű érzés volt, ugyanakkor még mindig nem tudtam azt, hogy mi fog ebből kisülni. Elvégzem a sulit, a kezemben lesz egy papír, és utána hogyan tovább?

A feleséged mennyire támogatta az új szárnypróbálgatásaidat?

Látta, hogy ezt akarom csinálni, így végig támogatott. Ugyanakkor benne volt a félelem is, mert tartott attól, hogy szakácsként alig leszek otthon. Valószínűleg ekkor már megfogalmazódott benne, hogy nem szeretne egy vendéglátós párkapcsolatban élni, pláne gyerek mellett. Közben én sem figyeltem rá, mert annyira belemerültem a főzésbe.

A homokba, vagy inkább a fazékba dugtam a fejemet, ebben vezettem le a munkahelyi stresszt.

Nem is akartam észrevenni, hogy mi történik a kapcsolatunkkal, és mivel nem beszéltük meg ezeket a kérdéseket, elkezdtünk egymástól eltávolodni. Utólag elmondta, hogy csak arra várt, hogy befejezzem a sulit, és ezzel lezárja a házasságunkat. Visszatekintve nagyon sokat köszönhetek neki azért, hogy nem az iskola alatt szakított. Biztos, hogy nem jutottam volna el a diplomáig.

Elérted a vágyott vizsgát, szakképzett szakács lettél, de közben szétesett a magánéleted. Hogyan tudtál továbblépni?

A feleségem bejelentésétől teljesen lefagytam, szóhoz sem tudtam jutni. Amikor a válás elkezdődött, felkerestem egy pszichológust, hogy feldolgozzam a traumát. Ekkor esett le a tantusz, hogy a szakácsiskolától függetlenül kódolva volt, hogy a házasságunknak valamikor vége lesz, mert korábban a problémákat mindig csak elfojtottam. Komoly tanulságokat vontam le, hogyan előzzem meg, hogy még egyszer ilyen helyzetbe kerüljek.
Beszélgettünk a váltásról is a pszichológusommal, de ő azt javasolta, hogy legalább egy fix dolog maradjon meg az életemben, tartsak még ki. Viszont egyre inkább mehetnékem volt, minden szabad percemben szakácsállásokat nézegettem. Pár helyre jelentkeztem is, viszont mindenhol azonnali kezdéssel kerestek embert, nem vártak volna 30 napot. Ekkor fogtam magam, felhívtam a feleségemet, elmondtam neki a dilemmámat és a tartásdíjban várható következményeket. Annyit felelt: „Dani, menjél, csináld!”. És aznap fel is mondtam.

Mi billentett át a pszichológus tanácsa ellenére?

A terápián megszerzett önismeret felnyitotta a szememet, hogy korábban mindig a környezetemnek akartam megfelelni, olyan voltam, mint egy kaméleon. Másokhoz próbáltam alkalmazkodni, ideálokat követni, ahelyett, hogy magamat fogadtam volna el az erősségeimmel, gyengeségeimmel együtt.

A válás adott egy pofont, és ennek hatására végre azzal kezdtem foglalkozni, ami bennem van.

Abban a pillanatban éreztem, hogy most jött el az idő az életem újratervezéséhez, hogy az alapokról újra felépítsek mindent.

Éreztél-e bármi félelmet, amikor a vágyott szakmádban kezdtél dolgozni?

Hát persze! Sok év után egy bizonytalan területre mentem. Azt sem tudtam, hogyan működik egy konyha. Kétségek gyötörtek, hogy valóban értek-e hozzá, vajon meg fogom tudni állni a helyemet? Az első munkanapra remegő kézzel érkeztem, hogy mi lesz itt? Attól, hogy otthon a családnak megfőzök egy vasárnapi levest, nem azt jelenti, hogy 150-200 adagot is el tudok jól készíteni.

Megkérdeztük Galajda Pétert, a Központ Bisztró tulajdonosát is a kezdetekről

“Már hosszú ideje kerestünk a konyhára embert, elsősorban tapasztalattal. Sajnos a legtöbb jelentkezőből hiányzott a tenni akarás, és az, hogy valóban szerette volna a munkáját. Így végül már a kezdők felé is nyitottunk. Amikor beküldte Dani az önéletrajzát, megfogott benne a bátorság, és az elszántság, hogy harminc körül volt ereje újrakezdeni. Gondoltam, hogy neki aztán biztosan szenvedélye lehet a főzés! Felhívtam, de a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy ez nem közgazdász munka lesz? (nevet). Adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem!”

Milyen érzés volt visszamenni teljesen kezdőnek?

Ezt egy terápiaként éltem meg, hiszen minden labilis volt körülöttem, de ide bezárhattam magam, és nem agyaltam a nehézségeken. Sőt, közben teljesen új dolgokat is tanulhattam.
Anyagilag már nagyobb kihívás volt a hónap végéig kitartani. Sokszor frusztrált, hogy nem tudtam félretenni és igényeimből is le kellett adnom. De ilyenkor megálltam egy pillanatra, és végiggondoltam, hogy azt csinálom, amit szeretnék, pont annyit keresek, amennyire a megélhetéshez szükségem van. Miért is legyek elégedetlen? (nevet)

Az irodai környezet után más típusú munkatársak vettek körbe. Milyen volt ebbe belecsöppenni?

Teljesen barátságosan fogadtak. Ami újdonság volt, hogy kertelés nélkül, direktebben szóltak hozzám, ha valamit elrontottam. Elsőre kicsit fura volt, de hozzá lehetett szokni. Személyiségfejlődésben is segített, mert korábban én is óvatosabban fogalmaztam, finom környezetből érkeztem,

de mintha a szakácsként eltöltött két és fél év alatt férfivá váltam volna.

Persze az elején akadtak nehéz pillanatok, például amikor azt éreztem, hogy mindent megteszek, hogy gyorsan készüljenek az ételek, sőt, ha két újabb kart növesztenék, az is kevés lenne – ennek ellenére a séf azt mondja: „Vagy felpörögsz, vagy menj a konyháról!”

Valószínűleg sokan el is mentek volna. Adódott olyan helyzet, amikor eszedbe jutott, hogy bárcsak maradtam volna közgazdász?

Persze, néha eljátszottam a gondolattal. Majdnem kétszer annyit kereshetnék kényelmesen, az irodában ülve, és a kisfiammal is kiszámíthatóbban találkozhatnék. És ahogy az lenni szokott, ilyenkor rendszerint meg is csörrent a telefon. Volt, hogy elültették a bogarat a fülembe egy-egy kontroller ajánlattal. De amikor felraktam az előnyöket a mérleg egyik serpenyőjébe, a szívemet pedig a másikra, valahogy mindig az utóbbi felé billent a nyelve. A barátaim is úgy voltak vele, hogy szívesen felvettek volna, mert ismerték a képességeimet, de valójában ők is azt kívánták, hogy maradjak ezen az új pályán, hiszen ezt jobban élvezem.

Most a korábbi szenvedélyeddel tudsz foglalkozni egész nap. Van, hogy a jóból is megárt a sok?

A monotonitás miatt néha a könyökömön tud kijönni a főzés, de ilyenkor eszembe jut, hogy ez a játék része. Nem csak egyszer kell elkészíteni, hanem ötvenedik alkalommal is. Az unaloműző taktikám az, hogy keresek valami olyan dolgot, amiben újíthatok, vagy elkezdem törni a fejemet a táblás ajánlaton. Emellett igyekszem a közgazdász hátteremet is minél többször bevetni, hiszen a séf nemcsak az étlapért, hanem a konyha gazdasági oldaláért is felelős. Jó érzés leülni a gép elé, elemezni a beszállítói árakat, anyagfelhasználást, és üzleti kimutatásokat készíteni.

Felmerülhet a kérdés, hogy mostanában annyian érkeznek más szakmából a gasztronómiába és indítanak saját étteremet, Te gondolkoztál ezen?

Nem merült fel bennem, mert láttam, hogy egy konyha működtetése nagyon összetett feladat. Én tudtam, hogy szeretek főzni, de egy étterem üzemeltetése jóval bonyolultabb ennél. Elég, ha csak belegondolok a rengeteg adminisztrációs, logisztikai, munkaerővel kapcsolatos kihívásba. Azzal, hogy alkalmazott vagyok, 100%-ban arra tudok koncentrálni, amit szívből élvezek is.

Megvalósítottad a gyerekkori álmodat és séf lettél. Mi a hosszú távú célod?

Szeretném a közgazdász és szakács vonalat még jobban egyesíteni. A tulajdonossal, Péterrel már beszéltünk arról, hogy a többi éttermünket jó lenne összefogni menedzsment oldalról, elszámolásokkal, tervezésekkel, miközben a kreatív feladatok, például az étlapok kialakítása is megmaradnának. A főzéssel kapcsolatban én a Michelin csillagok helyett a vendégekre koncentrálok. Nagyon örülök, ha a konyhánk miatt távolabbról is jönnek hozzánk, de alapvetően a környékbeliek a fő vevőink, az a célunk, hogy a helyi közösség számára váljunk egy rendszeres találkozóhellyé.

Le tudod írni a legboldogabb pillanatod a munkádban?

Ha kihívnak az asztalhoz, visszajelzést kapok és beszélhetek a vendégekkel. Van, hogy meghívnak egy sörre is! (nevet) Persze munkaidőben nem ihatok. Szeretek olyan napokat tartani, amikor több időt tudok a kuncsaftjaink között tölteni. Volt, hogy ilyen beszélgetések indítanak el egy-egy étel továbbfejlesztésében, ami nagyon inspiratív számomra.

Mit javasolsz azoknak, akik nem találják az örömüket a jelenlegi munkájukban?

Ha van egy szívből jövő elképzelésünk, mindenképpen hallgassunk rá, és menjünk abba az irányba. Mi bajunk eshetne? A többi majd úgyis rendeződni fog!