“Érdemes volt az ösztöneimre hallgatni”

Kaprinyák Nikolett – A Csodahelyek.hu alapítója

Életút

Kaprinyák Nikolett a Budapesti Kommunikációs Főiskola (ma Metropolitan Egyetem) kommunikáció és médiatudomány szak mesterképzésén szerzett diplomát. A Csodahelyek Magyarországon megálmodása és elindítása előtt dolgozott a Funzine Médiánál, a HABAD Reklámügynökségnél és szerkesztő volt a blog.szallas.hu-nál. A legnagyobb szakmai sikerének az 500 000 fős Csodahelyek Magyarországon facebook csoportot tartja, az elkövetkező években pedig azért dolgozik majd, hogy a Csodahelyek.hu meghatározó szereplője legyen a hazai turizmusnak és továbbra is ugyanilyen remek csapattal folytathassa együtt a közös munkát. „A különbség a között, amit megteszünk, és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot”, idézte Gandhi-t, amikor a hitvallásáról faggattuk. Odafigyel az egyensúlyra is, így munka mellett kirándulással, utazással, olvasással, kertészkedéssel töltődik.

„Ösztönös sodródó”, ezt írják rólad egy cikkben. Mit jelent ez a kifejezés?

A kifejezés elsőre talán paradoxonként hat, hiszen egy ember vagy ösztönösen, vagy sodródóan éli az életét. Én viszont inkább tudatosnak tartom magam, mert voltak és vannak elképzeléseim, amiket megvalósítottam és így teszek a jövőben is. De az is igaz, hogy sokszor a megérzések, az ösztönös reakciók visznek előre. Az említett kifejezést egyébként egy újságíró fogalmazta meg rólam.

Az ösztönösség mindig bejön, vagy tévútra is vihet?

A megérzések sosem vihetnek tévútra még akkor sem, ha az adott pillanatban úgy érzem, hogy a döntés nem helyes. Utólag mindig kiderül, hogy érdemes volt az ösztöneimre hallgatni.

Amit most csinálsz, nagyon messze van az eredeti foglalkozásodtól, ez is ösztönös volt?

Ez igaz, hiszen az ELTE jogi karára jártam, de a szakot nem fejeztem be, ugyanis menet közben kiderült, hogy a jogi pálya nem az én utam. Több év alatt sikerült átnyergelnem a média területére, amiben egy fontos mérföldkő volt, hogy eltölthettem egy szemesztert egy dán főiskolán média- és kommunikáció szakon. Onnan hazatérve vált világossá számomra, hogy merre kell menjek. Bár korábban az ELTE-n és később a TF-en is szerkesztettem, illetve írtam az egyetemi lapot, emellett a Funzine Media Kft-nél megismerhettem a magazinkészítés folyamatát is. Tehát volt már némi tapasztalatom.

Mit találtál meg a média világában, amit a jog területén nem?

Ha már az „ösztönös sodródás”; az ember érzi, hogy a helyén van-e vagy sem, a jogi diplomáért való küzdelem pedig szó szerinti küzdelem volt számomra.

Amikor ráéreztem, hogy milyen megírni egy cikket és milyen megélni az azokra érkező visszajelzéseket, az a földbe döngölés helyett sokkal inkább felemelt.

A kettő mérlege egyértelműen megmutatta számomra, hogy merre van az utam és hamar kiderült az is, hogy az írás az erősségem. Én nem vagyok egy exhibicionista típus, míg egy jogász, ügyvéd számára fontos a kiállás, a nagyon jó beszédkészség. Jobban szeretek a háttérben dolgozni, az írással jobban tudok érvényesülni.

Úgy látszik, szerencsés is vagy, hiszen nem ragadtál bele tizenöt-húsz évre egy kényelmetlen helyzetbe…

Gyorsnak tűnik a váltás folyamata, de közben eltelt összességében egy évtized is. A dánnal együtt jártam négy egyetemre, és több munkahelyen is megfordultam, amíg kikristályosodott a cél és a hozzá vezető út. Az viszont tény, hogy nem ragadtam bele két évtizedre az irodai létbe, de ebben a szerencse is közrejátszott. A legutolsó munkahelyemről, egy reklámügynökségtől is szerencsével tudtam eljönni, hiszen a férjem éppen akkoriban kapott Győrben egy munkalehetőséget. Ekkor döntöttem el, hogy feladom az irodai munkát és megvalósítom a vállalkozói álmaimat. Tehát öt éve vágtam bele…

Nagyon sokan szeretnék az álmaikat valóra váltani, de sokszor nekik fel nem róható módon nem rendeződnek össze a dolgok az anyagiak, a lehetőségek, az emberi oldal szempontjából. Neked milyen támogató körülményeknek kellett megjelenniük, hogy lépj?

Ehhez kellett bátorság is, hiszen az ember nem úgy kel fel egyik reggel, hogy akkor másnaptól mindent sutba vág és vállalkozóként megváltja a világot.

A folyamatnak vannak lelki vonzatai is; tipródtam, gyötrődtem. Kellett egy külső kényszer is – ez volt a vidéki lehetőség – ami segített a mozdulásban. Egyébként így visszanézve úgy látom, hogy ha az ember a szíve által választott célok felé halad, akkor a segítség is megérkezik.

Számomra ilyen volt, amikor újságíróként lehetőséget kaptam a Kisalföld című laptól. Így tudtam foglalkozni a kisebb projektjeimmel is anélkül, hogy a pénztárcám látta volna kárát. Ekkor kaptam megbízást egy olyan könyv megírására, szerkesztésére is, ami a Kisalföld TOP50 látnivalóját volt hivatott bemutatni. Ez a lehetőség pedig olyan ajtókat nyitott meg, olyan perspektívákat jelentett számomra, aminek a mai napig nagy hasznát veszem. Ekkoriban kezdtem el építeni a Csodahelyeket is.

A Csodahelyek Magyarországon mára egy bármelyik influencer által megirigyelhető, több mint      félmilliós követőtáborral bíró hatalmas projektté nőtte ki magát. Honnan indult és hogyan építetted föl?

Közel hat éven keresztül írtam egy utazós blogot, ami nagyon sok tapasztalatot adott számomra arról, hogy mit is jelent a blog műfaja. Arról, hogy hogyan tudok embereket arra motiválni, hogy elinduljanak és utazzanak, felfedezzenek újabb dolgokat. Ezt egyszemélyes projektként, munka mellett csináltam. Fontos mérföldkő volt a már említett TOP50-es könyv megírása, hiszen akkor fél év alatt az összes, a könyvben szereplő látnivalót felkerestem a környéken és szembesültem azzal, hogy mennyi helyet, nevezetességet nem ismerek. Arra gondoltam, hogy ez valószínűleg országosan is igaz lehet. Ez a felismerés adta az alapötletet ahhoz, hogy az egyszemélyes blogot kinőve magazint hozzak létre immár több kollégával.

Az volt a célunk, hogy élményalapon a kevésbé ismert látnivalókat is megmutassuk az embereknek. Sokszor tényleg az a helyzet, hogy ugyan ismerjük a szomszéd település egy-egy nevezetességét, de távolabb nem minden esetben látunk el.

Mi viszont a bemutatott helyeket nyolcvan-kilencven százalékban személyesen is bejárjuk, így tudnunk hitelesen írni, beszámolni és ajánlani.

A Facebook-csoportnak is az élménymegosztás az alapja: mivel nem tudunk mindenhol ott lenni, így adta magát az ötlet, hogy aki szívesen megmutatná hazánk szépségeit a saját tapasztalatai alapján, akkor azt bátran meg is tehesse.

Az emberek többsége nem leli örömét a munkájában, mégis csinálják. Szerinted mindig megvan a lehetőségünk arra, hogy a munkánk egyben a szenvedélyünk is legyen?

Azt kívánom mindenkinek, hogy találja meg a munkájában – akár csak egy kis szeletében – azt, amit szenvedéllyel tud csinálni.

Ugyanakkor az is igaz, hogy ez nem adatik meg mindenkinek és szerintem nem is mindenki alkalmas arra, hogy vállalkozóként vegye a saját kezébe az életét. A szüleim vállalkozók, én ebben a szellemben nőttem föl és számomra nagyon fontos a szabadságfaktor is.

Ehhez képest mégis a jogra mentél, de akkor mégis, miért?

Jó tanuló voltam, egyszerűen adta magát a jogi pálya, de nem bánom: nagyon sokat profitáltam, hiszen nem csak a jogi tudásomnak, hanem az akkoriban épített kapcsolatrendszeremnek is hasznát veszem a mai napig.

Volt olyan, hogy meginogtál a korábbi döntésedet illetően?

Ez folyamatosan megtörténik, nagyon elbíznám magam, ha azt gondolnám, hogy minden oké és nem kell fejlődnöm. Kapok kritikákat, jönnek megoldandó nehézségek, és én sem vagyok mindig százszázalékon. De ha mérlegre teszem a nehézségeket és azt a sok jót, amit kaptam és kapok, akkor mindig azt látom, hogy a helyemen vagyok.

Ha érdekel, hogyan folytatódik Kaprinyák Nikolett és a Csodahelyek.hu története, olvasd tovább a cikket a Hello Biznisz oldalán: tovább olvasom!