Az első tízezer forintos gázsi és a kamikáze üzemmód

Kovács András Péter (KAP) – Humorista

Fotók: Túri Márton / Újraterveztem

Egy stand-up-os miért megy a jogi egyetemre?

Akkoriban a családban első diplomásként arra gondoltam, hogy a jogi diploma egyfajta svájci bicska lesz a zsebemben, amivel az életem során bármit kezdhetek. Vagyis nem úgy vágtam bele az egyetemi évekbe, hogy én leszek mondjuk a családjog felkent papja, hanem nyitva hagytam a lehetőségeket.

Sok mindent csináltál az életed során, de innen úgy tűnik, hogy egyik sem kapcsolódik a stand-uphoz. Aztán dolgoztál egyetemi tanársegédként is, ami tényleg nem a kabaré: onnan mi vezetett a humor bizonyos szempontból instabilabb világába?

Ez tényleg egy markáns váltás volt, de nem az egyik pillanatról a másikra lettem humorista. Ez a folyamat talán már a gyerekkoromban kezdődött, mert az apám révén sok rádiókabarét hallgattam, így ez az egész világ meglehetősen közel állt hozzám. De az igazán fontos momentum az volt, amikor anyám szólt, hogy hallotta a Klubrádióban a Komédium Színház felhívását, miszerint írott és videós anyagokat várnak a házi kabaréműhelyük elindításához.

Erre én a konyhában felállítottam egy kamerát és csináltam egy „műsort” arról, hogy milyen szőrös vagyok. Ezzel az anyaggal pályáztam, majd értesítettek a színháztól, hogy menjek be – a másik száznyolcvan emberrel együtt. Később a selejtezés módszereként közölték, hogy nem tudnak fizetni. Így maradtunk harmincan és havonta egyszer szerepelhettünk, de néhány alkalom után ez a lehetőség befuccsolt. De akkor már késő volt, mert én már belekóstoltam ebbe a világba.

Egy tanársegédnek lenni mégis csak egy feszesebb, egzaktabb dolog, mint humorizálni… honnan volt önbizalmad az első videóhoz, talán már gyerekkorodban is látszott, hogy ráérzel bizonyos helyzetekre és vannak jó poénjaid?

Kisiskolás és kamaszkoromban én volt voltam az osztály bohóca.

“Az volt a célom, hogy megnevettessem az osztálytársaimat; mosolyt csaltam az arcukra, hogy ne verjenek meg. Ez egy olyan sémaként működött bennem, amivel megteremtettem és működtettem a kapcsolataimat.”

Persze egészen más dolog barátok között kötetlenül tolni a poént, mint idegenek elé kiállni a színpadra. A kezdeti önbizalmam gyorsan le is lohadt, mert ott ültek az emberek előttem döbbent arccal.

Viszont végzett jogászként mégis milyen szempontok szerint választottál pályát? Az identitás megélése a munkánk során is lényeges tényező, de talán a „poénokból” nem lehetett akkoriban csak úgy egzisztenciát teremteni, miközben neked ott volt a svájci bicska diploma a zsebedben egy jól futó egyetemi állásban…

Hallod, ahogy kimondtad, hogy „jól futó…”? Szerencsés helyzetben voltam, mert amikor ezt a „karrier” döntést meghoztam, addigra már túl voltam egy életeleji válságon. Huszonhárom évesen szépen elterveztem, hogy a summa cum laude diplomámmal ösztöndíjasként kimegyek az USA-ba egy nagy nemzetközi irodába dolgozni, majd a megszerzett tudással és tapasztalatokkal hazatérve én leszek az Isten és dől majd a pénz. De egyik napról a másikra minden borult: meghalt az édesapám, véget ért egy kétéves kapcsolatom, én pedig kikötöttem egy belvárosi ügyvédi iroda három négyzetméteres ablaktalan szobájában. Kicsúszott a lábam alól a talaj.

Mit tettél ebben a nehéz helyzetben?

“Elengedtem mindent, mert tisztán látszott, hogy amit én akartam az élettől, az nem működött. Ezért azt mondtam: lássuk, hogy mit akart az élet tőlem!”

Mivel fiatalon még nem voltak egzisztenciális kötöttségeim, megengedhettem magamnak, hogy az élet sodorjon, amerre csak akar. Újra lehetőséget kaptam az egyetemen tanítani és kutatni, és elkezdtem szerepelni a Komédiumban is. Innentől élveztem a jelent, megéltem az életem: nem az volt a kérdés, hogy lesz-e nyugdíjam vagy hogy mekkora házban lakom húsz év múlva.

Egy kontrollmániás világban mennyire engedhetjük meg magunknak, hogy sodródjunk? Mit jelent számodra a kontroll és a sodródás?

A szakmunkás szüleim révén azt láttam az egész gyerekkoromban, hogy semmilyen ráhatásunk nincsen a körülöttünk lévő világra. Tehát ebben szocializálódtam és magam is ezzel a „ténnyel” szembesültem, hiszen kudarcot vallottam, amikor fiatalon úgy döntöttem, hogy a saját kezembe veszem az életem. Viszont a sodródás és a nyitottság stratégiája azóta is parádésan működik az életemben.

“Semmi mást nem csinálok, mint a rám bízott dolgokat a tőlem telhető leglelkiismeretesebben elvégzem, ezek pedig mindig újabb és újabb kapukat nyitnak ki.”

A sodródás során megtalálnak azok a lehetőségek, amelyekre szükségem van, és bezáródnak azok, amelyek feleslegesek – és szerintem az utóbbiakhoz is hasznos a sztoikus hozzáállás.

Vajon, ha nincsen ez a nehéz időszak az életben, másképpen alakul a pályád?

Biztos vagyok benne, hogy igen. Ma nem lennék stand-up-os humorista, más nőt veszek feleségül és valószínűleg jogászként dolgoznék. Azt nem tudom, hogy a véletleneknek, a pillangóhatásnak mekkora szerepük van egy ember életében, de abban biztos vagyok, hogy hosszútávon a „rossz” sem feltétlenül jelent rosszat.

Ez a sodródással vegyes nyitott hozzáállás hogyan hat a humorodra, segít-e abban, hogy jobban megismerd az embereket és akár igazán mélyre tudj menni?

Ez egy nagyon lényeges szempont. Ha nincsenek konkrét elvárásaim és elképzeléseim – amiket mindenképpen végig akarok vinni – akkor az megjelenik a humorban is. Ez a nyitottság azt is jelenti, hogy nem akarom az álláspontomat, a véleményemet, a világnézetemet bebetonozni – hanem hagyom, hogy az élet alakítsa a gondolkodásomat.

Például, ha elhatározom, hogy agglegény maradok vagy nem vállalok gyereket, akkor a házasságról és az apaságról sem tudtam volna beszélni. Nem volnék képes évtizedekig a pályán maradni, ha beletokosodtam volna egy álláspontba vagy világnézetbe. Tehát ez a fajta nyitottság magával hozza azt is, hogy újra és újra revideálom magam, képes vagyok újabb és újabb élethelyzetekhez alkalmazkodni, amelyekben fel tudom fedezni az vicces dolgokat is.

Mikor látszott számodra, hogy a poénokból akár meg is élhetnél?

Gyorsan kiderült – a tanársegédi fizetéshez képest – hogy a pálya anyagilag is lehetőségeket kínál. Többed magammal óriási szerencsém volt, hogy senki sem akart rajtunk nyerészkedni. Szörnyű helyzetek sorával találhatná szembe magát az, aki ma humoristaként, énekesként, bármilyen előadóként saját erőből próbálkozna azzal, hogy megtalálja a fellépési lehetőségeket, majd alkudozzon a díjakról és aztán a fizetési meghagyásokkal futkosson a bíróságra.

“Az induláskor Litkai Gergő vette kézbe a dolgainkat. Neki ekkora már voltak tapasztalatai a showbizniszben, és mindig ügyelt a tisztességes és korrekt elszámolásokra. De figyelt arra is, hogy idő előtt ne kapjunk olyan lehetőségeket, amelyekkel nem tudtunk volna még élni és amik bedaráltak volna bennünket.”

A Dumaszínház azért működik a mai napig is, mert ez a történet nem arról szól és szólt, hogy néhány ember a fiatal tehetségekből pillanatok alatt meggazdagodjon. Tehát a Dumaszínházon belül az első pillanattól kezdve nyugodt lehettem az anyagiak felől is, illetve az első nyilvános szereplések után már jött annyi céges megkeresés, amik után nyugodt szívvel ott tudtam hagyni az egyetemi állásom.

Emlékszel még az első gázsidra, amit humoristaként kaptál?

 A Dumaszínház számára kezdetben a Godot Kávézó adott otthont. Az első fellépési díjamat – tízezer forintot, ami egy heti kajapénzem volt – két társammal együtt ott kaptam meg.

“Ez tényleg egy zseniális pillanat volt, hiszen olyasmiért kaptam „fizetést”, amit ingyen is csinálnék, és ami számomra is óriási élmény volt. Egyszer – még 2005-ben – lejött Fábry Sándor is gyakorolni és miután neki ez a pénz nem volt tétel, odaadta nekünk azzal, hogy osszuk szét magunk között. El se hittük.”

Mondtad, hogy az első nyilvános szereplések egy picit megrángatták az önbizalmad, de milyen érzések vannak benned így tapasztalt stand-up-osként, amikor egy-egy poén nem üt, vagy nem megy úgy át? Egyáltalán, vannak elvárásaid?

Óriási elvárásaim vannak magammal szemben, nagyon magasra teszem a lécet, még a hobbijaimhoz sem tudok félvállról hozzáállni. Ez főleg az induláskor jelentett nehézséget, mert akkor még nem volt olyan kész anyagom, ami garantáltan bárhol és bármikor működik annak ellenére is, hogy van benne egy-két gyengébb perc is. Amikor viszont az ember új anyagot ír – és én ezt tettem hétről hétre – benne van pakliban, hogy az egész gyenge lesz.

Ekkoriban kamikáze üzemmódban léteztem. Ám ez mára már megszelídült, hiszen nagyon sok jó anyagom van és már a közönségnek is van egy kialakult képe rólam. Ebbe pedig már belefér az új részek próbálgatása, tesztelgetése is, hiszen, ha a közönség nem is fogadja nevetéssel az új részeket, akkor is vissza tudom őket hozni.

Ez nem veszi el a kedved?

Olyannyira nem, hogy inkább arra motivál, hogy megtaláljam a műsor azon mondatait, pillanatait, amelyeken még dolgozni kell, mert nem mindegy, hogy csak egy gesztus, egy szórend nem működik, vagy az egész megy a kukába. Poénról poénra kell megtalálni azt, hogy az adott anyag mitől működik a közönség soraiban is. A kommunikációban nem az számít, hogy mit mondunk, hanem hogy a másik fél mit ért meg belőle, ez pedig a humorban hatványozottan igaz.

Egy humorista számára a siker mércéje nyilván az, amikor nevetnek a viccein, amikor megtapsolják – de ezen kívül még hogyan mérhető a siker?

Az a baj, hogy a siker szinte tényleg csak a közönség látható reakcióin mérhető le, esetleg lehet számolgatni a jegyeladásokat, a teltházas produkciókat… Néha ugyan kapok szívet melengető üzenetet, levelet, de azt például már nem tudom, hogy az előadások után mit mondanak az emberek a ruhatárban vagy a kocsiban.

Több mint háromezer előadással a hátad mögött nem kényelmesedtél el? Hogyan őrzöd meg az érzékenységed?

Éppen azzal, hogy újabb és újabb műsorokat írok, ez viszont pont akkor jelent kihívást, amikor az embernek megvannak a bombabiztos műsorai, amiket bármikor el tud adni és megőrülnek érte. Vagyis ehhez a helyzethez képest kell mindig újat és mást mondani, ami akár „halálugrás” is lehet. De mégis szükség van erre az izgalomra és tisztában kell lenni azzal is, hogy a humorista függ a közönségtől és nem fordítva.

Mindenhonnan a komfortzóna elhagyásáról olvashatunk, de most mégis csak erről beszéltél.

Hát, ha már unod a komfortzónázást, akkor szívesen adok egy új értelmezést:

“A komfortzóna nem az a hely, ahol jó lenni, hanem ami szar, de legalább ismerős. Nem azért van benne az ember egy adott helyzetben, mert az számára a létező legjobb kombináció, hanem mert hiába repedt és szar az egész, mégis csak kiismeri magát benne. Igen, ezt a helyzetet elhagyni kockázatos, pedig lehet, hogy a végeredmény sokkal jobb lesz.”

Vagyis én is elmondhatom a féléve minden este előadott szövegemet – amit esetleg már én is unok – mert tudom, hogy milyen hatást vált ki. Vagy lépek egyet a semmibe és egy sokkal jobb dolgot hozok létre.

Az törvényszerű, hogy ami ismerős, annak szarnak is kell lennie?

Nem, de akárkivel is beszél az ember, mindig kiderül: gond van a meló helyen, a párkapcsolatban, a szülőkkel. Az emberek a végletekig képesek arra, mentegessék, „megmagyarázzák”, hogy miért vannak a komfortzónájukban. Ami pedig számukra mégsem a legjobb állapot.

Gondolom, unod már a Karinthy-gyűrűvel kapcsolatos kérdéséket, de mivel igencsak fiatalon és a pályát kezdetén kaptad meg… mi volt a megélésed, esetleg meglegyintett az elszállás szele?

A döntés engem is meglepett, viszont az elismerést a megelőlegezett bizalom jeleként értékeltem és erősen ösztökélt is arra, hogy ennek az „elvárásnak” megfeleljek. Az elszállás veszélye pedig sosem fenyegetett, mert nem vagyok ez az embertípus, illetve józan emberek vesznek körül.

“Tudatosan törekedtem arra, hogy átlagos ember maradjak átlagos problémákkal, soha nem akartam kitűnni, mert így tudok igazán ráérezni az embereket érdeklő témákra és a problémáikra. Abból nem lehet anyagot írni, hogy „túlságosan hideg volt a beluga kaviár”.”

A „Kőbezárt lélek”-hez képest mennyiben más napjaink kabaréja?

Régen konferansziénak hívták azokat, akik megnyitották a kabaré-esteket, majd két kabaré összekötőjeként humoros, de mélyebb mondanivalóval álltak a közönség elé. Ebből a műfajból nőtt ki Hofi, Nagy Bandó és végül a mi generációnk is azzal együtt, hogy ránk már hat és hatott az amerikai műfaj. De lényeges a különbség abban is, hogy évtizedekkel ezelőtt a politikai humor vitte a prímet, míg ma már bármi témává válhat. Sőt, maga a humor is sokat változott és változik folyamatosan, hiszen sokkal gyorsabbá és szókimondóbbá vált.

Az igaz, hogy a humor lehet gyógyító erejű is?

Szerintem testileg és lelkileg gyógyító lehet. Nagyon sok sérülést látok magam körül, a gyerekkorból hozott és meg nem oldott kérdésektől kezdve a felnőtt élet nehézségeiig, amikre, ha egy poénnal ügyesen sikerül rávilágítani, akkor az elindíthat valakit az önvizsgálat és az öngyógyítás útján.

“A humor olyan, mint a költészet: úgy kell tudnunk kimondani dolgokat, hogy nem mondjuk ki azokat. A válaszok a közönség fejében születnek meg.”

Lovasi András jó pár réve azt mondta egy interjúban, hogy akit egy kocsmában hátba lehet verni, az nem sztár… szerinted vannak ezen a 93 ezer négyzetkilométeren igazi sztárok? Például, te az vagy?

Biztos, hogy Magyarországon is vannak sztárok, de hogy ki mennyit is ér ezen a skálán, az az emberek fejében dől el, és vannak, akik képesek arra, hogy ezt az értéket minél magasabbra emeljék. Ők nevezhetik magukat sztárnak, de én nem hajtok Aréna-showra, szponzorált Mercedes-re vagy elismerő pillantásokra az utcán. Amim most van – ahányan ismernek, szeretnek és eljönnek az előadásaimra – az számomra pont elég és viselhető.

Jelenleg mi a legnagyobb kihívásod?

Írom a következő estemet, ami arról szól majd, hogy be vagyunk zárva egy sötét dobozba és a valóság csak elektromos ingerek útján jut ez az agyunkhoz. Nagy kérdés számomra, hogy hogyan tudom ezt a szubjektív valóságfelfogást úgy megírni, hogy az a közönség számára közérthető, emészthető és vicces is legyen. De a jelenleg futó estem írása kapcsán is volt bennem egy drukk azzal kapcsolatban, hogy vajon „be tudom-e húzni” a közönséget. A történet két szálon fut, amikben elmesélem két óra és két év eseményeit, amelyek a sztori végén egyetlen másodpercben érnek össze.

Mit üzennél azoknak, aki nem érzik magukat a helyükön és újratervezésben gondolkodnak?

Az életük rövidebb, mint gondolnák, és amíg fiatalok és nem kötik őket családi kötelezettségek és anyagi béklyók – addig nem kérdés, hogy újra kell-e tervezni. Ma már olyan világban élünk, ahol szinte minden megoldható, mindig találunk segítséget, támogatást. Az ember a világ legalkalmazkodóbb élőlénye és pillanatok alatt alkalmazkodik a jóhoz és a rosszhoz is, és bármelyiket is szokja meg, az lesz számára az új normális. Az viszont rajtunk áll, hogy milyen új normálist választunk magunknak. 

Ha érdekesnek találtad Kovács András Péter történetét, olvass további inspiráló sztorikat, böngéssz a több mint 100 karrierváltó történet között: tovább olvasok!