180 fokos fordulatot tettünk az álmainkért

Misi-Kovács Valéria és Misi László – Dióliget

Két budapesti közgazdász egy bátor lépéssel az agroturizmusba váltott, hogy a vágyait megvalósítsa és egy igazán különleges szálláshelyet hozzon létre. Egy igazi családi történet kitartásról, szerencséről, birkakergetésről és zsebpénzen vett almafákról.

Miközben mindkettejük számára meghatározó volt a vidéki gyermekkor, a falusi nagymamáknál töltött nyarak, mégis a fővárosban kezdtek közös életet. Vali marketingesként sikeres karriert futott be, gyakornokból egészen több márkáért felelős vezető pozícióig jutott a söriparban. Férje, Laci programozóként dolgozott egy szintén budapesti cégnél. Kapcsolatuk elején, még a gyermekeik születése előtt eldöntötték, hogy vidékre költöznek és agroturizmussal kezdenek foglalkozni. Hosszas keresés után találtak rá arra a különlegességre, amire mindig is vágytak: a Lovasberényben lévő telken közel 200 diófa várta őket. A környezet hitetlenkedése és a kezdeti tapasztalatlanság ellenére a kitűzött cél eléréséért végzett munka meghozta a gyümölcsét, az elmúlt 5 évben folyamatosan fejlődnek és szálláshelyként egyre népszerűbbek. A Dióliget családi vállalkozás, Vali a gyermeknevelés mellett (egy 5 éves ikerpár és egy 6 hónapos baba anyukája) viszi a vendégházakat, és férje, miközben távmunkában továbbra is programozó a korábbi cégnél, minden szabadidejét a ház körüli teendőkre és a három gyermekükre fordítja. Mára két présházzal és négy apartmannal várják a pihenni vágyó vendégeket.

Szeretitek a természetet, vidéken szerettetek volna gyereket nevelni. Miért volt szükséges ennyire radikális életforma változtatásra, miért nem költöztetek inkább az agglomerációba és jártatok be onnan a korábbi munkahelyetekre?

Laci: Az életkorunk, az élethelyzetünk, a vágyaink és munkánkhoz kapcsolódó elvárások együttesen vezettek a váltáshoz. Egyikünk élete sem volt teljesen összhangban azzal, amit akkor csináltunk és ahogy élni szerettünk volna. Valika már szeretett volna kilépni a hétvégi, éjszakai túlórázásból, a budapesti életforma is kihívást jelentett a hosszú utazási időkkel. Teljesen más dologra vágytunk. Mindkettőnk életében meghatározóak voltak a gyerekkori falusi élmények, és volt egy erős természetközeli vágyunk, a szabadidőnkben sokat túráztunk. Ezekből adódott számunkra, hogy ne Pesten, és ne is az agglomerációban, hanem valódi váltással, a természettel egy sokkal erősebb kapcsolódást kialakítva folytassuk az életünket.

Az, hogy a Körúton araszolva, vagy az M7-esen ingázva jutok el a munkahelyemre, számomra lényegében ugyanaz az életforma maradt volna.

Vali: Szerencsémre, amikor rátaláltam Lackóra és közös jövőnkről kezdtük beszélgetni, kiderült, hogy ő is nagy családot szeretne. A tervezett gyerekvállalás nyitott egy új fejezetet az életemben, olyan érzéseket keltett bennem, hogy a korábbi pörgős életemen változtatni szeretnék úgy, hogy a gyermekeimmel valójában több időt tölthessek. Úgy láttam, hogy egy vállalkozás elindításával meg tudom teremteni ennek a lehetőségét.

Tehát először azt döntöttétek el, hogy vidékre mennétek, és csak utána, hogy mivel foglalkoznátok?

Laci: Ez kéz a kézben jött, mert olyan családi vállalkozást szerettünk volna felépíteni, ami több lábon áll, és ott tud működni, ahol lakunk. A tervezett irány az agrárium és a hozzá kapcsolódó vendéglátás, más néven az agroturizmus volt. A falusi vendéglátásról még egyetemista koromban végzett nyári munkából tudtam, hogy egy jó alapot biztosíthat a megélhetéshez. De azt is láttam, hogy már több kell, mint egy szoba és egy fürdőszoba, annál érdekesebbnek kell lennie, hogy népszerűvé váljon.

Hogyan választottátok ki a helyet, mennyire volt érzelmi vagy racionális döntés?

Vali: Egy évig kerestünk, bejártuk az egész országot, nagyon sok opció felmerült, az Őrségtől a Tisza-tóig. Többször már szerződéskötés közelébe is kerültünk, csak a másik fél az aláírás előtt visszalépett. Amikor úgy láttuk, hogy nincs megfelelő lehetőség, inkább csak pihentettük a projektet, de soha nem adtuk fel. Ahogy telt az idő, egyre tudatosabban a különlegességekre vadásztunk, olyan helyre, ami turisztikailag is vonzó lehet – például malomépületet, régi paplakot, vagy a leendő telek közelében csordogáló forrást, patakot.

Laci: Azt is tudtuk, hogy Pest közelsége nagyon fontos – egyrészt, ha bármi baj lenne, tudunk ingázni, másrészt a vendégekre is innen számítottunk. Ezen túl a telek adottságaira is tudatosan figyeltünk, hiszen az oly gyakori nadrágszíj ingatlanok nehezen kihasználhatóak.

Vali: A racionalitás természetesen az anyagi oldalon is megjelent, mert volt olyan lehetőség, ami mindkettőnknek nagyon tetszett, de pénzügyileg túl nagy falat lett volna.

Gondolkodtatok közben azon, hogy a vendéglátás miben lesz több, vagy más, mint azokon a szállásokon, ahol korábban jártatok?

Laci: Előre nem akartunk semmit kigondolni és makacsul ragaszkodni hozzá, mert nemcsak az épület, hanem a telek is meghatározza, mit tudsz kihozni belőle.

Vali: A legjobb példa erre a dió – ezt nem terveztük, a telek adottsága volt, és végül erre építettük fel a hely tematikáját. Ki tudta volna ezt előre megmondani?

Sokan azt tanácsolják, hogy ha valami újba belevágunk, próbáljunk meg kisebb kockázatot vállalva, apróbb lépéssel kezdeni. Ehhez képest Ti nagyban indultatok, ráadásul még családalapítás előtt. Volt-e bármi félelmetek, aggodalmatok a kezdéskor?

Laci: Úgy voltunk vele, hogy legrosszabb esetben, ha nem is jön össze az agroturizmusra épített tervünk, legalább létrehozzuk azt az otthont, ahol mi szeretnénk élni, és én távmunkás maradok. Számomra a kudarc legfeljebb az lett volna, hogy ha nem sikerül a vállalkozásunk, közben még a munkahelyemet is elveszítem, és ezek után az új cégnél a távmunkát nem engedik. Ennek azért elég kicsi volt az esélye, de be kell látni, hogy ebbe az életformába nem fér bele az, hogy hajnalban elindulsz Budapestre, és csak késő este érkezel haza.

Vali: Volt egy-egy mélypont közben, például amikor megcsináltuk a földmunkát, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy az eredeti elképzeléseink alapján tudunk építkezni. Aznap este leültünk, és komolyan elgondolkoztunk, hogy visszaforduljunk-e. Összességében viszont végig hittünk a projektünkben, pedig a környezetünkből sokan kételkedtek abban, hogy ide tudunk vendégeket vonzani.

Milyen nehézségekkel néztetek szembe az indulást követően?

Laci: Minden téren tapasztalatlanok voltunk, hiszen két városi közgazdász vagyunk, akiknek semmi helyismerete, kapcsolatrendszere szakemberekhez. A diót szintén nem ismertük, az állattartáshoz sem értettünk, így sok, utólag már vicces élményünk volt. Az egyik ilyen jópofa sztori a gyepnyírásból indult. Amikor megvettük a telket februárban, még hideg volt, nem volt teendő a fűvel. De amint jobbra fordult az idő, le kellett vágni, viszont két és fél hektáron ezt nem tudod egy tologatós fűnyíróval megtenni. Hívtunk egy embert, aki kis traktorral, másfél nap alatt ugyan megcsinálta, de gyorsan rájöttünk, hogy ez éves szinten kb 200.000 Ft költséget jelentene.

Így kitaláltuk, hogy tartsunk birkákat, ők majd a nagy részét lelegelik ingyen.

Ez egyszerűen hangzik, de az állattartásnak sok olyan feltétele is van, amiről nem is tudtunk. Amikor tavasszal jött az állatorvos, hogy beoltsa az állatokat, döbbenten tapasztalta, hogy nincsen karámunk, és ekkora területen kellene valahogy befogni a megriadt birkákat. Kergettük őket órákon át, össze-vissza futottak, átvágtak a villanypásztoron is, végül nagy nehezen csak elkaptuk mindet.

Az állattartásról jut eszembe egy másik emlék, amikor a helyik gazdákkal beszélgetve ők egymásra licitáltak, kinek milyen súlyt ért el a disznója. Én csak csodálkozva figyeltem őket, mert a mi két malacunk nem volt annyi, mint nekik egy – hiszen tapasztalatlanul mindig kint tartottuk a disznókat, szaladgáltak a mezőn, így esélyük sem volt meghízni.

Vali: A tyúkokkal is csak elméletben volt könnyű dolgunk. A vidéki romantikában az elején azt gondoltuk, hogy milyen jó lesz majd a saját termelésű tojásokat minden nap összegyűjteni és azt enni. De az élet nem így hozta: a róka egyből elvitte a tyúkokat, hiába zártuk be őket éjszakára. Az állattartásról idővel kiderült számunkra, hogy nem az a vonal, amivel foglalkozni szeretnénk, és ezért le is építettük, helyette a diótermesztésre fordítunk több energiát. Hiába volt harminc birkánk, azzal a költséggel és munkával, ami benne van, legjobb esetben is csak nullszaldósra tudtunk kijönni.

Kevésbé felkapott környéket választottatok, ismeretlenül hogyan sikerült a vendégeket megtalálni?

Vali: Természetesen regisztráltunk a nagyobb szállásportálokon, de a legelső vendégekhez egy érdekes szálon jutottunk el. Amikor megvettünk a telkünket, megismerkedtünk a közelben lévő Catherine’s Cottage házigazdájával. Nagyon szimpatikus volt Catherine, egy folyamatos párbeszéd, majd barátság alakult ki közöttünk. Az építkezés alatt végig biztatott bennünket, hogy jó lesz az irány, amit kitaláltunk. Az ő vendégháza addigra már sokszor teltházas volt, így a nyitásunk után az első kuncsaftokat Catherine irányította át hozzánk.

Laci: Amikor belevágtunk a projektbe, egyszerre létrehoztuk egy Facebook oldalt is, ahol az új életünk pillanatait megörökítettük és megosztottuk. Egyre többen kezdtek követni bennünket, így amikor meghirdettük az első házat, már volt kit megszólítanunk. Nagyon jó döntésnek bizonyult az is, hogy lépésről lépésre alakítottuk ki az apartmanokat, így az elején kevesebb vendéget kellett találnunk. De ekkora sikerre mi sem számítottunk.

Mi az, ami ennyi munka mellett feltölt Benneteket?

Vali: Egy dolgos nap végén a teraszon leülni a gyerekekkel Laci köré, beszélgetni és élvezni a naplementét – ilyenkor mindig azt érezzük, hogy mennyire szerencsések vagyunk.

Mire vagytok a váltással kapcsolatban a legbüszkébbek?

Vali: Visszagondolva azt tekintem nagy eredménynek, hogy a sok kihívás és munka árán meg tudtuk valósítani azt az álmunkat, hogy olyan életet éljünk a családunkkal, ami mindig is lebegett a szemünk előtt. Emellett pedig be tudtunk indítani egy vállalkozást, ami lehetővé tette, hogy mi is ebben a környezetben dolgozhassunk.

Laci: Én azt emelném ki, hogy önmagunk elhatározásából eljutottunk idáig, együtt maradtunk a kapcsolatunkban megerősödve és a gyerekeknek egy olyan közeget teremtettünk, ami pozitív hatással van rájuk. Egy apró momentumot hoznék példaként. Nemrég ért véget a diószezon, ahol az ikrek is besegítettek és motivációként egy kis zsebpénzt kaptak, hogy a szezon végén egy nagyobb dolgot tudjanak venni belőle. Barnus magától mondta, hogy a keresete egy részéből almafát szeretne ültetni, és utána rögtön a testvére is csatlakozott hozzá.

Vali: Ehhez kapcsolódva jut eszembe, hogy nemrég oviba menet azt gyűjtöttük össze a gyerekekkel, miért szeretünk a Dióligetben lakni. Teljesen elérzékenyültem, hogy mi minden jutott eszükbe a helyről, ezt nagyon jó érzés volt tőlük hallani.

Végezetül mit tudtok tanácsolni azoknak, akik nem találják az örömet most a munkájukban, de félnek valami újba belevágni?

Laci: Közhelynek tűnik, de az embernek egy élete van és Tőled függ, hogy akarod azt leélni. Esélyt sem adsz az álmaidnak vagy legalább egyszer megpróbálod? Az álmaink megvalósítása előtt álló legnagyobb akadály saját magunk. Az az önmagunk, aki folyton keresi a kifogást, hogy miért nem fog ez nekem sikerülni. Ha ezt félre tudod tenni, akkor elindulhatsz az utadon és ha ráadásul szereted is ezt a dolgot, akkor biztosan lesz hozzá erőd is végigvinni.