“Sokkal jobb leszek, amikor a válság után visszatérek”

Láng Péter – A fotósból lett futár

Életút // Láng Péter

Az eredetileg nemzetközi kapcsolatok, biztonság politikai szakreferens diplomával rendelkező Láng Péter számára a fotózás a világ, az emberi kapcsolatok, a rejtett értékek felfedezését, azok kibontását és megmutatását jelenti. A profi fotós összességében közel két évtizede van a pályán, hiszen ahogy elárulta, „kattintgatni 2002-ben, míg fotózni 2006-ban kezdtem el”.

Péter gyakorlatilag egész Európát bejárta, szakmai csúcspontja pedig az volt, amikor öt éven át az Európai Néppárt Ifjúsági tagozatának volt az állandó fotósa, ami sok utazással, szakmai kihívásokkal és nem utolsó sorban megbecsüléssel járt. A járvány kitörése és a szakma földbeállása előtt leginkább rendezvényeket, esküvőket, portrékat fotózott, ám az újraindulás után üzleti és privát portrék, rendezvények és kis számú esküvők fotózásában látja a jövőjét.

Két barátjával tavaly augusztusban indították útjára Magyarország első fotós podcastjét, a Tripodcast-ot. Az adások rögzítése segít kiélni Péter személyiségének extrovertált oldalát, siker- és közösségi élményt ad számára, ezért a karantén idején nagyon sokat segít a mentális túlélésben.

Hány évnyi profi fotós karriert hagytál magad mögött, amikor futárnak álltál?

Fotósként tizenkét-tizenhárom év van mögöttem. Már a főiskola alatt is ezzel foglalkoztam, így diploma után nem a szakterületemen helyezkedtem el, hanem főállású fotósként dolgoztam egészen addig, míg be nem ütött a koronavírus-járvány.

Milyen volt az a nap, amikor nem jött több felkérés fotózásra?

Egyszer csak leállt minden.

Hétfőn felhívtak munkaügyben, kedden tárgyaltunk róla, csütörtökön pedig a vírus miatt már le is mondták a másfélmillió forintos, százötven fős céges portré fotózást.

Hogyan aludtál akkor éjjel?

Nyugodtan, hiszen azon bosszankodni, hogy mi lett volna, ha…

Akkor már sejtetted, hogy a fotózásnak annyi?

Valójában nem hagytam abba a szakmát, hiszen minden nap fotózok, csak most nem kapok ügyfélmegkereséseket – ahogyan mások sem. Így jelentkeztem futárnak és már kezdtem is. Vicces hogy az állásinterjún azok után izgultam egy picit, hogy voltam már a görög belügyminiszer fotósa is, méghozzá meglehetősen forró politikai helyzetben. Emlékszem, a kíséretem egy golyóálló mellényes civilbe öltözött kommandós volt, a kocsiban pedig ott volt a csőre töltött gépfegyver.

Tervezed a teljes visszatérést fotósként?

Természetesen, ráadásul sokkal jobb leszek addigra a szakmámban.

Ez a bő egy évtized a fotózásban mire elég, befut az ember, vagy ahhoz kevés?

Nehéz kérdés, mert a „befutás” egy soktényezős dolog, amiről igen sokat beszélgetünk a Tripodcast néven elérhető fotós podcastünkben is, amit két barátommal csinálunk tavaly augusztus óta. Nem tartok ott a pályán, ahol szeretnék, ám ez nincsen kapcsolatban a váltással. Viszont a válság nagyon jó lehetőséget ad arra is, hogy azt tanuljam, amit igazán fotózni szeretnék.

Ezt hogyan értsük?

Egyfajta alapszabály, hogy fotózd azt, publikáld azt, amit fotózni szeretnél. Esetemben, ha a portré fotózás érdekel és abba az irányba szeretnék elindulni, akkor a rendezvényes megbízásokkal nem érek célt. Vagyis jobban bele kell magam ásnom a portréfotózásba, több ilyen munkát kell végeznem. Ám ami ebben a szakmában nagy kihívást jelent – s ez itthon különösen erősen van jelen – az a magas kapcsolati tőke-igény. A karrier szempontjából nagyon sok múlik azon, hogy milyen embereket ismersz.

Mi akadályozott meg abban, hogy a portré irányában teljesedj ki?

Talán egyfajta félelem attól, hogy ezen a területen nem tudom megállni a helyem, emellett hátráltatott a munkamánia is.

Korábban egyetlen megbízásra sem mondtam nemet, aminek a következményeként egy erős negatív spirálba kerültem; sok olyan munka talált meg, amivel fajlagosan jól lehetett pénzt keresni, de közben nem azt csináltam, amit szerettem volna.

Végül is kiégtem. Most így a nagy leállás idején van időm mindezt komolyan átgondolni, kezdeni valamit a helyzettel.

Akkor most a Jóisten se tart attól vissza, hogy új pályára állj?

Ez így van, csak én lehetek a szűk keresztmetszet.

Vajon az vagy-e, vagy látod, hogy merre indulj?

Jó kérdés, hiszen jelenleg a személyes találkozások korlátozása miatt a fotózás is áll. Ugyanakkor a felszabadult időt lehet tanulásra is használni, én például új képfeldolgozó programokkal ismerkedem, kísérletezgetek. A leállás előtti bő öt évben a nagyszámú megrendelések miatt a képretusálást külsősöknek adtam ki, tehát most huszonhárom terrabájtnyi nyers és publikálatlan fotó várja, hogy átnézzem, kutassam őket. Keresem azokat az értékes képeket, amelyekből szeptemberre össze tudok állítani annyit, amivel el tudok indítani egy weboldalt.

Akkor tényleg nem engedted el a fotózást.

A futárkodás most jó lehetőség számomra, megfelel a habitusomnak, több fotós ismerősöm is csinálja, de a fényképezőgépet egyáltalán nem tettem le.

Mennyivel másabb az emberekkel való találkozás futárként, vagy amikor dedikált fotósként vagy jelen egy helyzetben? Meg lehet ragadni a két munka között az eltéréseket-hasonlóságokat?

A fotózás kulcsa, hogy nagyon rövid idő alatt kell felépíteni a szimpátiát és a jó kommunikációt. Ez talán a futárkodásban nincsen jelen ilyen markánsan, de azért azt tapasztalom, hogy az embereknek – ha csak másodpercekre is – igényük van a kapcsolódásra.

Egy „milyen napod volt?” kérdés mindenkinek jól esik, emellett mindig van nálam fényképezőgép is, ha van rá nyitottság, kép is készül.

Viszont azt is látom, hogy a társadalmi hierarchiában a „futár” a „fotós” alatt helyezkedik el. Fotósként sokkal inkább „partner”, míg futárként inkább „szolgáltató” vagyok.

Ezt hogyan éled meg?

Nincsen jelentősége. Fontos, hogy ezek a dolgok ne hassanak rám, ránk. Saját magamat és a másik emberrel való kapcsolatomat én definiálom, a kapcsolat minőségéért mindenkinek megvan a maga felelőssége. Nyilván nincsen százszázalékos semlegesség, de azt vallom: a saját közegemet én teremtem meg.

A fotózás arra is megtanított: mindegy, hogy mit csinálsz, azt csináld pozitív attitűddel.

Ezt vallom futárként is, s nem értem, hogy nagyon sok szakma képviselője miért nem áll ugyanígy a munkájához ahelyett, hogy mondjuk akadályozza, szívatja a többi embert. Attól, mert kedves vagyok vagy bemutatkozom, az étel nem lesz jobb vagy rosszabb, de nagyon is meghatározza azt, hogyan is ér véget a nap. Szerintem két ember találkozása klassz dolog, amiből érdemes a legjobbat kihozni.

Ha érdekel, hogyan folytatódik Láng Péter története, olvasd tovább a cikket a Hello Biznisz oldalán: tovább olvasom!