Suhajda Szilárd – hegymászó
2017 tavaszán az egész ország megismerte, de kevesen tudják, hogy milyen nagy utat tett meg odáig. Szilárd most elmeséli a karrierváltásának a történetét.
Természet iránti szeretete már gyerekkora óta tart, alföldi kisiskolásként végigjárta a magyar középhegységeket. Esztergomba költözése után egyre többet túrázott, hegyet mászott a környező országokban is. Közben pedagógus végzettséget szerzett és angolt tanított.
2010 körül Kiss Jánossal együtt fogalmazták meg, hogy 8000 méter feletti, nagyobb léptékű expedícióra indulnának. Ahhoz, hogy biztosítsa az elegendő anyagi hátteret, feladta a tanári pályáját és Nagy-Britanniába költözött. A kint töltött évek alatt heti 7 napos edzéstervet követve fizikailag és szellemileg folyamatosan készült, közben részt vett a Hidden Peak expedícióban (Gasherbrum I).
2014-ben, a 8051 méteres Broad Peak sikeres megmászásának évében költözött haza, ekkor került országosan először a hírekbe. 2017-es, Klein Dáviddal közös Everest Expedícióját már élénk médiaérdeklődés övezte.
Miért lettél tanár, mennyire volt benne meghatározó a gyerekkorod óta tartó hobbid?
A pályaorientációm igazából a tanáraimtól jött, de a főiskola kiválasztásában már fontos szerepet játszott az intézmény földrajzi elhelyezkedése. Azért is választottam az esztergomi tanítóképző főiskolát, mert így a hétvégenként a lehető legtöbb időt tudtam eltölteni a Pilisben, Visegrádi-hegységben és a környező vidéken. Nagyon szerettem a főiskolát és a kollégiumi légkört, jó társaság alakult ki és innen egyenesen vezetett az utam a tanári pályára.
A hegyek mellett azért élvezted a tanítást?
Igen, négy éven keresztül tanítottam, sőt osztályfőnök is voltam. Amikor belevágtam, úgy gondoltam, hogy ezzel fogok foglalkozni, ez lesz a pályám, és ezt az iskola oldaláról is megerősítették – „ebbe az állásba bele lehet házasodni”, mondták ők. Ezért is lepte meg a tantestületet, hogy feladtam ezt a biztos megélhetést azért, hogy először Angliában munkát vállalva, végül expedíciózni tudjak.
Mikor érezted először, hogy a hegymászás több mint egy hobbi, hanem már az életed?
2007-ben az Alpokban volt egy sorsfordító lavinabalesetünk – őszintén szólva a szerencsén múlott, hogy túléltük. Most, képzett hegymászóként sem lenne egyértelmű, hogy megúsznánk. Egy ilyen eset vagy végképp elriaszt, vagy visszafordíthatatlanul bevonz – számomra olyan intim élményt adott, ami meghatározta a későbbi utamat. Elhatároztam, hogy minden létező tudást megszerzek a hegymászásról, ezért elvégeztem az összes túravezetői és sziklamászói tanfolyamot, amit Magyarországon lehetséges.
Hogyan történt az átmenet az új karrieredbe? Mikortól érezted azt, hogy már a hegymászásról szól az életed?
Az iskolai állásom mellett ez egy folyamatos fejlődés volt, nem éreztem éles határvonalat – egyre többet tudtam a hegymászásról, egyre szélesebb spektrumában ismertem meg és folyamatosan mentünk újabb csúcsokra a környező országokban.
Érdekes volt, hogy Anyukám ezt kívülről jobban látta – ő egyébként is aggódóbb, de amikor elkezdtem sziklát is mászni, még inkább féltett. Megérezte, hogy innentől ez már több mint hobbi és visszafordíthatatlan lesz az életemben.
A határozott döntés 2010-hez köthető, amikor felmondtam, hogy a szakmámat elhagyva külföldre menjek dolgozni, csak azért, hogy az önerőt meg tudjam keresni az első expedíciós utamra.
Amikor 2012-ben az első pakisztáni kalandról hazajöttem, rögtön éreztem, hogy megtaláltam önmagamat, és expedíciós mászással szeretnék foglalkozni. Ez egy olyan világ, ami egyszerre rabul ejtően szép és zordul félelmetes, egyszerűen függővé tett. Siettem is vissza dolgozni, hogy a következő utat mielőbb meg tudjam valósítani.
Az első sikeres 8000 méter feletti csúcsmászásom hatalmas élmény volt. Ekkor már biztosan tudtam, hogy expedíciós hegymászással szeretnék foglalkozni, így mérhetetlenül boldog voltam, hogy siker koronázta az erőfeszítéseimet.
Honnan tudtad, hogy a hegymászásból meg tudsz majd élni és ezt milyen módon éred el?
Az elején nem foglalkoztam ezzel, csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy az expedíciókat meg tudjam valósítani. A hivatásomon, hobbimon kívül eső munkát végeztem, hogy az útjaimat finanszírozni tudjam. Az utóbbi években pedig Klein Dávid barátom segített sokat abban, hogy hegymászóként milyen irányok és lehetőségek léteznek, ő már jóval tapasztaltabb volt e téren.
És mi lehet ez a modell?
Próbálok több lábon állni – egyrészt hegymászáshoz köthető munkával igyekszem előteremteni a bevételeim, másrészt támogatói felajánlásokból, bár utóbbiak jellemzően konkrét expedíciókhoz köthetők és azok megvalósítására elegendők. Önálló bevétel lehet a túravezetés, vagy előadások, élménybeszámolók tartása. Ehhez kell jó adag kreativitás, szervezőkészség és az, hogy ne félj nagy hallgatóság előtt szerepelni – szerencsére számomra ez a tanári pálya miatt sem okoz gondot, sőt inspiráló is minden alkalommal.
A támogatások megszerzése már jóval nehezebb tud lenni – a klasszikus megközelítés alapján, fogunk egy listát és elkezdjük megkeresni a cégeket. Kisebb részük válaszol és szerencsés esetben találkozóra is sor kerülhet, ahol el tudjuk mondani a terveinket. 100-ból csak néhány esetben járunk sikerrel és ha az expedíciós ötlet megtetszik nekik és fantáziát látnak egy ilyen vállalkozásban, szponzorainkká válnak.
Ez egy igazi hegymászó, mondhatni vadnyugati életforma két expedíció között is, ahol folyamatos küzdelemben és sokszor bizonytalanságban vagy. Ahogy Klein Dávid barátom fogalmazott, ahhoz, hogy egy hegyet meg tudjunk mászni, előtte egy másikon is át kell kelni.
Szerencsésnek érzem magam, hiszen már a kezdetektől voltak támogatóim, Békéscsaba városa és helyi cégek közül is jópáran mögém álltak, ami nagy segítséget jelentett.
Hogyan építed a szakmai karriered? Mi alapján választod ki, hova mész legközelebb?
Ez kicsit olyan, mint amikor utazást tervezel. Elénk kerül egy drámaian szép hegycsúcsról vagy sziklafalról készült fotó, gyönyörködünk benne, beindul a fantáziánk, milyen útvonalon lehet megmászni, hogyan lehet odajutni. Később, a háttércsapatunkkal összefogva kezdünk el a megvalósításon dolgozni és a tervhez támogatókat keresni.
Számít az, hogy mennyire ismert a csúcs?
Egy híresebb csúcsra vezető expedíciót – mint a legutóbbi Everest mászásunkat – természetesen nagyobb médiafigyelem kísér, és ez megkönnyítheti a támogatás megszerzését is. De nem ez a meghatározó. Egyrészt nem lehet minden évben az Everestet megmászni és a nagyközönség által ismert csúcsból sincsen sok – a technikai szempontból izgalmas 6000-7000 méteres hegyek ugyanakkor nem sokat mondanak a kívülállónak.
Másrészt mi is figyelünk arra, hogy ne a hírnév alapján döntsünk. Amikor az Everest expedíciót terveztük, feltettük magunknak a kérdést: akkor is ezt választanánk, ha csak a Föld 12. legmagasabb csúcsa lenne? Vagy ha már járt volna ott magyar oxigénpalack nélkül? Miután mindkét kérdésre őszintén igennel feleltünk, vágtunk csak bele a részletekbe.
Hova szeretnél eljutni a mászással, van-e karriercélod?
Élvezni szeretném a mászást és egyszerűen csak minél több időt a hegyekben tölteni, egyéb karriervágy nem befolyásol. Az nagy örömet jelentene, ha az expedícióinknak köszönhetően minél nagyobb közönséggel meg tudnánk ismertetni a hegymászás szépségét és meg tudnánk mutatni, hogy milyen színes és izgalmas kihívásokat és élményeket is nyújt a mászósport. Összességében pedig minél több embert az egészséges és sportos életmódra buzdítani.
A sportolóknál gyakori, hogy egy-egy verseny sikerén a jövőbeli támogatások múlnak. Érzel-e anyagi nyomást a hegyen, hogy ha nem sikerül az expedíció, lesz-e szponzor a következő útra?
Fent a hegyen csupán két dologra koncentrálunk: mindent megteszünk azért, hogy elérjük a célt – tehát a csúcsot -, és hogy le is tudjunk onnan jönni. Ha közvetlen életveszélyt jelent a mászás, inkább visszafordulunk. Emiatt a hegyen nagyon tiszta döntési helyzeteink vannak, a külvilág, a média, a szponzorok várakozásait kizárjuk, hiszen ez az életünkbe is kerülhetne. Természetesen mi is foglalkozunk a következményekkel, de csak azután, hogy hazatértünk.
Erre jó példa az Everest expedíció, ahol a csúcsmászásra indulva valószínűleg ételmérgezést kaptam és lebetegedtem, így már a kettes táborból vissza kellett fordulnom. Nehéz volt elengednem, úgy éreztem, életem lehetőségét hagyom ki, de könnyen előfordulhatott volna, hogy rosszabbul leszek még magasabban és akkor nem tudok a saját lábamon lejönni. Ebben a szakmában ez előfordul, fel kell dolgozni és tovább kell lépni. A kudarc persze rettentően fáj, de a legfontosabb célkitűzés mindig épségben hazatérni.
Mi az, amit igazán élvezel ebben az életformában?
Ahogy korábban is mondtam, hihetetlenül jó érzés kint lenni a hegyen – ezt csak az értheti meg, aki már átélte. Számomra sokszor nem is kifejezetten a csúcs jelenti a legnagyobb élményt, hiszen csak perceket töltünk egy hegy legmagasabb pontján, kimerült és dekoncentrált vagyok, és néha még körül sem lehet nézni, mert akkora köd van.
Hatalmas élmény viszont átadni mindazt az érzést, amit odafent megélek, és ezáltal másokat elvinni ezekre a helyekre, sőt motiválni arra, hogy hegyet másszanak, netán sziklamászással próbálkozzanak, vagy csak sportosabban éljenek. Most az interjú előtt is 600 kisgyereknek tartottunk előadást, ahol kiállítottuk a sátrunkat, megnézhették az eszközeinket és képes beszámolót tartottunk. Hihetetlenül élvezték és nagyon felemelő volt látni a szemükben a csillogást. Ha valaki ennek hatására indul túrázni, máris megérte!
Egy-egy expedíció miatt hetekig, akár hónapokig vagy távol otthonról. Szoktad-e azt érezni, hogy az álmaid megvalósítása túl önző a családoddal, barátnőddel szemben?
Valóban sok időt töltök a hegyekben, nem tagadom, lehet, hogy ez önzőnek tűnik. Sosem vártam el azt a családomtól, hogy megértsék, miért szeretem a hegymászást, csak azt szerettem volna elérni, hogy elfogadják. Szerencsére a szüleim az első pillanattól támogattak és a barátnőm – most már menyasszonyom – is hegymászó, így ő sem vett zsákbamacskát.
Volt-e bármi félelmed, amikor belevágtál ebbe a karrierbe, a főállásként hegymászásba?
A kezdetekkor nem féltem, bár bevallom, hogy az első expedícióm előtt írtam egy végrendeletszerűséget. Anyagilag is megvolt az a biztonsági hátterem, hogy bármikor visszamehettem Angliába a korábbi munkahelyemre. Ezt ugye egyszer meg is léptem, később szerencsére erre már nem volt szükség.
Ugyanakkor ebben a szakmában is adódnak folyamatosan nehéz helyzetek, a hegymászó életmódot egy hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Ilyen pillanatokban a családom mellett Timire (Legindi Tímea, Szilárd menyasszonya) számíthatok leginkább. Sokszor ő jobban hisz bennem, mint én magam, és ezzel folyamatosan erőt és önbizalmat ad nekem. A bátorításával olyan ösztönzést kapok tőle, ami a legnehezebb akadályokon is átlendít.
Mit tanácsolsz azoknak, akik nem érzik jól magukat a munkahelyükön, és nem tudják, merre menjenek tovább?
Az én ars poeticám az a mondás, mely szerint az emberi szellem magja az új élmények megismeréséből fakad. Az új élmények – legyenek akár rosszak, vagy jók – mindenképpen építőleg hatnak számunkra. Ezért azt vallom, hogy merni kell elindulni, merni kell belevágni az újba, akkor is, ha nem tudjuk, hogyan fog sikerülni. Ahhoz szoktam ezt hasonlítani, hogy merjünk új tapétát választani, ne féljünk attól, hogy az új nem fog tetszeni. Ellenkező esetben belekényelmesedünk a hétköznapokba – pedig az, hogy bejárunk egy munkahelyre, anyagi biztonságban vagyunk, kívülről minden jónak tűnik, nem feltétlenül egyenlő a boldogsággal. Tudom, hogy nehéz az első lépéseket megtenni, ezt én is szoktam érezni, de soha nem bántam még meg, hogy elindultam.
