Rui Pedro Silva – Epic Surf School
Azt gondolod, hogy csak Magyarországon nehéz elsőre álmaink munkájára lelni? A portugál Rui éveken át próbálkozott, de egy idő után mindig rádöbbent, hogy másra vágyik. Amikor végre önmagára talált a szörfoktatásban, keményen kellett küzdenie azért, hogy meg tudjon élni belőle.
Rui gyerekkora óta szenvedélyes szörfös, az egyetem elvégzése után a bankszektorban helyezkedett el. Innentől kezdve kétévente új irányt vett a karrierje: átigazolt egy biztosítótársasághoz, majd egy társával közösen céget alapított. A saját vállalkozás kudarca után édesapja cégéhez csatlakozott marketingesnek, ahonnan szintén két év után egy szörfiskolába ment oktatónak. Itt lett számára világos, hogy annyi újratervezés után ez lesz az ő igazi útja, így elkezdte kidolgozni a vállalkozásának alapjait. Az indulást követő néhány évben alig tudott megélni, de beért a kitartó és a szenvedélyes munka gyümölcse, és ma már a saját csapatával tanítja szörfözni az érdeklődőket Lisszabon mellett.
Az egyetemen marketinget tanultál, miért helyezkedtél el a bankszektorban?
Igazából reklámügynökséghez szerettem volna csatlakozni, de nem találtam megfelelő lehetőséget. Sajnos a szektorban csak olyan gyakornoki munkák voltak, ahol csupán az ebédrevalót tudtam volna megkeresni. Mivel el kellett magamat tartanom, fizetnem az albérletet, fontos volt számomra a fizetés. Így egy bankban kezdtem dolgozni, ahol hiteleket értékesítettem.
Mennyire tetszett ez a munka?
Egyáltalán nem szerettem. Igazából inkább lebeszéltem az embereket arról, hogy autót vegyenek, minek neki akkora autó, hogy ha csak bevásárolni mennek vele? (nevet). Ezt a főnököm is látta, hogy a hiteleket nem az elvárt ütemben adom el, így hamar elváltak az útjaink.
Hogyan mentél tovább?
Egy kis pihenő után egy barátom azt ajánlotta, hogy próbáljam ki a biztosítási ügynöki munkát, valószínűleg sikeres lennék benne. Izgalmasan hangzott, úgy gondoltam, tanulhatok új dolgokat, érdemes belevágni. De rájöttem, hogy ez is nagyon hasonló az előző munkámhoz – ott hitelt, itt pedig különböző biztosításokat kellett eladni. Azt éreztem, hogy csöbörből vödörbe kerültem, hiába más a körítés, ugyanúgy nem tudtam vele azonosulni. A felesleges előírásokat is nehéz volt elfogadnom – minek öltönyben és nyakkendőben járnom nyáron is, ha csak egy számítógép mögött ülök egész nap? Jól kerestem, de nagyon zavart, hogy az apróbetűs feltételek mögé bújva nem az embereket próbáltuk segíteni.
Hogyan jött el a váltás pillanata? Tudtad, hogy mit szeretnél ezután csinálni?
Amikor rádöbbentem, hogy nem erre szeretném feltenni az életemet, nagyon őszintén jeleztem a főnökeimnek, és békésen váltunk el. A cégből kilépve viszont fogalmam sem volt, hogy mit szeretnék csinálni, és mit is kezdjek magammal.
Ez eléggé frusztráló lehetett. Mennyire aggódtál ezen?
Úgy voltam vele, hogy korábban sem esett le a karikagyűrű az ujjamról, ha keményen kellett dolgozni, mindig beletettem a maximumot. Biztos voltam benne, hogy fogok találni valamilyen munkát, és helyt tudok állni benne. Tartottam ismét 2-3 hónap pihenőt, hogy átgondoljam, mivel is szeretnék foglalkozni.
Hogy jött a pihenőidő alatt egy vállalkozás gondolata?
Abszolút a véletlennek köszönhető. Egy buliban összeismerkedtem a barátaimon keresztül valakivel, aki a biztosítási szektorban tervezett céget alapítani, és ehhez keresett szakmai tapasztalattal bíró partnert. A cég lakások kárügyintézésével foglalkozott: a károsultakkal vette fel a kapcsolatot, küldte ki a megfelelő szakembert javításra, majd elszámolt a biztosító felé. A feladatom az volt, hogy egy technikussal készenlétben álljak a nap 24 órájában, és az ügyfelekhez irányítsam őt, elvégezzem a papírmunkát. Ehhez jól kellett ismerni mindkét oldalt, észrevenni a lehetséges visszaéléseket, de tisztában lenni a biztosító elvárásaival is.
Előbb azt mondtad, hogy a biztosítótársaságot azért hagytad ott, mert nem érezted magadénak a munkát. Miben volt más ez az új állás?
Mindig is szerettem a ház körüli munkákat – festeni, szerelni, javítani. Az fogott meg benne, hogy ezt testközelből átélhettem, ugyanakkor a korábbi szakmai tapasztalataimat is hasznosítani tudom. Jó érzés volt látni azt is, hogy értéket teremtettünk, hiszen károkat hoztunk helyre, aminek az ügyfeleink örültek.
Ha ez így már közelebb volt az álmaid munkájához, miért csak két évig csináltad?
Ennek nagyon prózai oka van. Mivel csak egyetlen biztosítótársasággal dolgoztunk, ezért teljes mértékben tőlük függtünk. A korábban megállapodott 30 nap helyett csak 60, sőt 90 nappal később fizettek, így két év alatt szinte padlóra kerültünk. Kis, kezdő vállalkozásként minden euróra szükségünk volt, nem tudtunk ennyit hitelezni. Végül jogi útra tereltük az ügyet, felbontottuk a szerződést a társasággal. Aztán tovább problémák jöttek, a technikusunk egy balesete miatt hónapokig kiesett a munkából, majd a felépülése után nem is igazán akart dolgozni többet. Ezeket az eseményeket fontos jelzéseknek vettem, és mivel korábban is kétévente újraterveztem a karrieremet, leültem az alapító partnerrel, hogy zárjuk be a céget.
Ismét egy útelágazáshoz érkeztél, hogyan jött a képbe édesapád vállalkozása? Ha ez korábban is alternatíva volt, miért nem csatlakoztál hamarabb?
A családi cégünk már a 80-as évek óta kerti medencék építésével, vízkezeléssel és kiegészítők forgalmazásával foglalkozik, és szerencsére jól is megy az üzlet. Az, hogy korábban nem akartam csatlakozni, a két bátyám példája miatt van – ők 16 éves koruk óta apámmal dolgoztak, és sajnos adottságnak vették a sikert, semmi törekvés, ambíció nem volt bennük. Erre a jövőképre sosem vágytam, én mindig bizonyítani akartam. Emellett apám sem egy egyszerű eset, eléggé különböző a véleményünk sok kérdésben.
De a saját vállalkozásom kudarca után úgy döntöttem, hogy mégis adok egy esélyt – jobb, mintha később megbánom, hogy meg sem próbáltam. Az is számított, hogy itt végre az eredeti szakmámmal, a marketinggel foglalkozhattam, nagyon sok újítást tudtam behozni.
Édesapám is örült annak, hogy jövök, egyfajta utolsó reményként tekintett rám, hogy előrébb vihesse a cégét. Ami nem csoda, látva a bátyáim ambícióit (nevet). De az ötleteimmel sajnos sokszor ellenállásba ütköztem, emiatt állandó konfliktusaink voltak.
Nem túl gyakori, hogy a családi céget a családtag otthagyja. Hogyan készültél fel erre, és mi volt a terved a továbbiakra?
Amikor már éreztem, hogy túl sok a vitánk, és nem szeretnék tovább maradni, előremenekültem. Elkezdtem egy szörfoktatói tanfolyamot, és amikor az véget ért, marasztaltak, hogy oktatóként dolgozzak. Odamentem apámhoz, hogy megbeszéljem vele, nem szeretnék a családommal az üzlet miatt összeveszni, inkább kilépek.
Hogyan fogadta?
Apám egy kemény fickó, megjárta a háborút is, felépítette a saját cégét. Különösebb harag nélkül annyit mondott, hogy ha elmész, akkor ide nem jöhetsz vissza. De a zsebemben már ott volt az állásajánlat az iskolába, korábban is eltartottam magamat, ezért nem féltem. Két hónappal később – annak ellenére, hogy sosem szerette az ország északnyugati csücskét – eljött a szörfiskolába meglátogatni engem. Összességében boldog volt, hogy látta az örömömet, de valahol mélyen szomorú, hogy nem sikerült együtt dolgoznunk.
Elérkeztünk a szörfhöz. Ha a szörfözést gyerekkorod óta szeretted, miért nem gondoltál rá korábban, hogy ezzel foglalkozz?
Amikor elkezdtem szörfölni, a különcök sportjának tartották, amit a szabadságkereső hippik űznek. Nagyjából tíz éve kezdett divatossá válni, megnyitottak az első szörfiskolák, és ezzel egyre több üzleti lehetőséget is teremtett.
Ha a szörfoktatói munka ennyire tetszett – hiszen végre a hobbidból élhettél – miért hagytad abba fél év után?
Valóban imádtam ezt a munkát, ugyanakkor teljesen ki voltam merülve a komoly fizikai terheléstől, napi 8 órán töltöttem a hideg vízben. Huszonévesen ez még álommeló lett volna, de 37 évesen már nem voltam fiatal. Mindemellett nem is kerestem annyira jól. A következő szezonra hiába marasztaltak, úgy gondoltam, hogy ez a rengeteg energiabefektetés csak saját vállalkozásban éri meg. Így nekiálltam, hogy kidolgozzam a részleteket.
Mi volt az üzleti terved lényege?
Akkoriban Portugáliában a szörfiskolák az óceánparton voltak, távol a nagyobb városoktól. Lisszabonban például nem is volt ilyen lehetőség, ezért arra gondoltam, hogy egy olyan sulit hozok létre, ami a városba látogatókat célozza meg. Ők hosszú hétvégére érkeznek, nem akarnak időt szánni a legjobb szörfös helyek felkeresésére, hanem legfeljebb 1-2 napot töltenének el a sport alapjainak megtanulásával. Úgy terveztem, hogy a kisbuszommal felveszem a tanulni vágyókat reggelente a belvárosi hoteleknél, majd egy élményekkel teli nap után visszaviszem őket a szállásukra.
Hogyan mentél tovább?
Talán a név megtalálása volt a legnehezebb (nevet). Amikor az meglett, kezdett minden összeállni. Pár hónap felkészülés, az engedélyek megszerzése, a felszerelések, mikrobusz megvásárlása és a honlap elkészítése után 2011 júniusában elindítottam az Epic Surf Schoolt.
Egyedi volt az ötleted a piacon. Milyen volt a kezdeti fogadtatása?
Nagyon nehezen indult be az üzlet. Az első két hónapban gyakorlatilag semmi bevételem sem volt. Ideges voltam minden nap, ennivalóra alig jutott pénzem, plusz még az induláshoz felvett hiteleimet is törlesztenem kellett. Csak két évvel később, 2013-ban kezdtek az első pozitív jelek mutatkozni.
Mi volt a fordulat hátterében?
Két év alatt több mint hatvan hotelt kerestem meg, rengeteget szórólapoztam, próbáltam online is aktív lenni. Szép lassan elkezdett termőre fordulni a befektetett munka. Megérkeztek az első Tripadvisor értékelések, elkezdték ajánlani a hotelek a vendégeknek a szolgáltatásomat.
Két vicces sztori is kapcsolódik hozzá. Az egyik alkalommal két lány jött hozzám a Sheraton hotelből, akiknek nagyon tetszett a velem töltött nap. Annyira, hogy a végén azt mondták, majd beszélnek a menedzsmenttel, hogy ajánlják másnak is. De hát hogy fogjátok ezt elérni? – kérdeztem, mire ők azt válaszolták, hogy a svéd Sheratonnál dolgoznak. Három hónappal később szinte ugyanez ismétlődött meg egy csapat olasz sráccal – legénybúcsúra jöttek, mezítláb jelentek meg, nejlonszatyrokkal. Ugyanúgy maximális odafigyeléssel álltam hozzájuk és a végén kiderült, hogy a főszervező az olasz Sheraton igazgatója. Ők is elkezdték ajánlani a szörfiskolámat.
Hogyan tudtál motivált maradni ez alatt a két év alatt, amíg beértek a dolgok?
Sosem voltam biztos abban, hogy elég pénzem lesz a költségeim fedezésére. De úgy voltam vele, hogy inkább ezt csinálom, mint egy bankban dolgozzak. Eszembe jutottak azok a képek, hogy a konyhában vasalom az ingemet esténként, miközben egyetlen porcikám sem kívánt másnap bemenni a munkahelyre.
Igyekeztem minden erőmmel hinni a sikerben. Napi szintű pszichológiai kihívás volt ezt fenntartanom, hogy menni fog, és abból a munkából, amit szeretek, egyszer meg tudok majd élni. De bármennyire is nyomasztott a helyzet, amikor bementem a vízbe, éreztem, hogy ez az én utam, ebben a munkában lehetek önmagam. Feltöltött energiával, hogy láttam az erőfeszítéseim eredményét a tanítványok arcán.
Tíz éven át kerested az utadat. Ennyi váltás és újratervezés után nem érezted elveszettnek magad?
Mindig hittem abban, amiben belevágtam. Nem merengtem el a múlton, hogy mi sikerült, mi nem, hanem igyekeztem optimistán állni a jövőhöz. Tudtam, hogy nem fogok munka nélkül maradni, mert hajlandó vagyok keményen dolgozni.
Végezetül mit tudsz javasolni azoknak, akik szeretnének váltani, de félnek belevágni valami újba?
Megértem, ha valakinek hitele van, a családját kell eltartania, és emiatt bele van kényszerítve egy helyzetbe. Mégis, azt tudom javasolni, hogy próbálja meg kicsiben elkezdeni – mindenki jó valamiben, van tehetsége olyan dologhoz, amit tud párhuzamosan csinálni. Így kis kockázat vállalásával megláthatja, hogy életképes-e az ötlete, van-e rá kereslet és jól érzi-e magát benne. És ha nem, tovább tud próbálkozni, ahogy én is tettem.
