Csetvei Krisztina – Csetvei Pincészet
Műszaki menedzserből lett borász, akinek a bor közel 10 éven át csupán hobbija volt. Miután rátalált a saját útjára, már egy egész régió felemelkedését tűzte ki célul.
Számára a bor szerelem. A különleges kapcsolat borkóstolók során indult, ezt követte az egyetem alatti gyakornoki munka a Béres pincészetnél, ahol szakmailag is megragadta a borászat. De amikor dolgozni kezdett, nem a szívére hallgatott. Még pár évvel később is, amikor kilépett a munkahelyéről és útkeresésbe kezdett, egy egészségklub megalapítása és üzemeltetése mellett a bor másodlagos maradt. Ez idő alatt egyre többet tanult a szakmáról, borbírálói tanfolyamot végzett, majd újabb gyakornoki állás következett a DiBonis borászatnál Szabadkán. Végül egy véletlennek köszönhetően a borkészítésre tette fel az életét és saját móri pincészetével immár 7 éve az álmai megvalósításának él.
Az életutadat visszanézve már egészen korán megjelent a borok iránti komoly szenvedélyed. Miért mentél a Budapesti Műszaki Egyetemre?
Nálunk a családban csak a műegyetem létezett, így nem is volt kérdés, hogy ide fogok járni. De azt is éreztem, hogy inkább az üzleti élet, a marketing érdekel, ezért a BME-n belül a gazdaságtudományi karra jelentkeztem.
A borkészítéssel való találkozásod már az egyetemi gyakorlathoz köthető. Ha annyira jó volt a Béres pincészetnél dolgozni, miért kezdtél bele egy másik karrierbe és mentél el a Telekomhoz? Miért nem kerestél munkát egy borászatnál?
Lett volna lehetőségem Tokajban maradni, de nem akartam hosszú távon odaköltözni, más pincészethez viszont nem volt kapcsolatom. Így sajnos nem tűnt reálisnak, hogy ezen a pályán helyezkedjek el. Az egyetem után olyan állást kerestem, ami Budapesten van, meg is élek belőle és tudom hasznosítani a BME-n szerzett tapasztalatokat. A Telekomnál, ahol a termékfejlesztésen dolgozhattam, mindezt megtaláltam, és szerencsére a munkámat is elismerték. Közben persze a szabadidőmben megmaradt a szenvedélyemnek a bor, és igyekeztem minél többet tanulni a szakmáról, az italról, folyamatosan jártam kóstolókra.
Hogyan váltottál ezután mégis a borászati pályára?
Amikor elkezdtem pár évvel később otthon arról beszélni, hogy eljönnék a Telekomtól, az Apukám és az akkori férjem úgy voltak vele, hogy oké, de mihez fogsz kezdeni? Miután felmondtam, alapítottam egy egészségstúdiót, ahová szakembereket szereztem, az üzlet elindításával, napi szintű, menedzselésével foglalkoztam. Emellett pedig minden szabadidőmet továbbra is borkóstolóknak, bortanfolyamok elvégzésének szenteltem, és a DiBonis pincészetben is gyakornokoskodtam. Ez egy útkereső időszak volt az életemben, még ha rövid ideig is tartott, hiszen a Telekomból kilépést követően kevesebb mint egy év alatt eljutottam oda, hogy nekiláttam az első borom elkészítésének.
Ez egy nagyon érdekes momentum. Sok ember szereti a bort, hobbiként eljár kóstolóra, de mégsem áll neki borászkodni. Mi volt az a plusz, ami miatt azt érezted, hogy neked ezt meg kell lépned?
Amikor bírálóként az egyik nemzetközi borversenyen vettem részt, azon gondolkoztam, hogyan jövök én ahhoz, hogy más borát ítéljem meg? Hiszen nekem nincs is borom, nem is tudom, hogyan kell elkészíteni. Ezért szerettem volna saját bort, de nem akartam feltétlenül borásszá válni.
Ehhez mindenképpen pincészetet kellett alapítanod? Nem tudtál volna egy működő borászatba, egy kísérlet erejéig betársulni?
Valóban, a DiBonisnál volt kapcsolatom, így lett volna lehetőségem, de Budapesten élve nem szerettem volna ilyen messzire ingázni vagy hosszabb távra Szabadkára költözni. Alapvetően nem kezeltem ennyire tudatosan ezt a kérdést, csak egyre inkább éreztem, hogy saját bort szeretnék.
Hogyan lett ebből az érzésből pincészeted? És miért pont Móron?
Ez egy nagyon érdekes történet! Egy borkóstolóra érkeztem Mórra, még sosem jártam itt előtte. De véletlenül rossz helyre parkoltam, és a telek tulajdonosa kijött elém. Megismerkedtem ezzel az idős bácsival, és kiderült, hogy a ház, ami elé álltam, eladó, az alatta lévő pincével együtt. Ugye már bennem volt korábbról az elhatározás, hogy szeretnék saját bort készíteni, de akkor és ott rájöttem, hogy ezt itt fogom megtenni. Megragadott a környék, a ház, a pince és a mögötte álló dűlő. Szerelem volt első látásra. Mindez annyira gyorsan történt, hogy mire feleszméltem, addigra már pincetulajdonos lettem. Ezért nem mérlegeltem más helyszíneket.
Ha ennyire hirtelen, érzelemből született a döntés, mennyire tudtad gazdaságilag átgondolni?
Őszintén bevallom, nem számoltam végig. Egyik pillanatról a másikra meghoztam azt a döntést, hogy az örökségemből – gyakorlatilag lakás helyett – pincét veszek. Ebben a családom is támogatott. Csak akkor kezdte el Édesapám megkérdőjelezni a projektet, amikor hozzá kellett fogni a pince felújításához. Emiatt persze volt jó pár álmatlan éjszakám és gyomorgörcsös pillanatom – szüntelenül azon gondolkoztam, hogyan hozhattam őket ilyen helyzetbe. Megkaptam a támogatásukat, de értek én ehhez? Eljátszom a családi megtakarítást? De már benne voltam, nem volt visszaút. A föld nem pihen, metszeni kell, menni kellett előre.
Amikor megvetted a pincét, még nem volt borász képesítésed, bírálói oldalról értettél a borokhoz. Hogyan álltál neki a borkészítésnek?
Amire eljutottam arra a pontra, hogy saját bort szeretnék, már tényleg nagyon sok bort kóstoltam. Ez ugyan a borkészítésben nem segített, de a kreativitásban annál inkább. Könnyebb úgy készíteni, hogy van egy illat, íz, élmény, amit meg szeretnél valósítani. Erről konkrét elképzeléseim voltak. A gyakorlati alapokat a DiBonisnál töltött idő alatt szereztem meg.
Így bátran belevágtam a borkészítésbe, és csak a következő évben, amikor elkezdtem suliba járni (Kriszta párhuzamosan végezte el a Soós István Borászati Technikumot és a Corvinus Egyetem szőlész-borász szakmérnöki képzését), döbbentem rá, hogy mennyi mindent nem tudok a szakmáról. Ez nagyon frusztráló érzés volt. Rájöttem, hogy ha ezzel a félelemmel megyek be a pincébe, a lehetséges kockázatok, problémák mérlegelése mindig le fog blokkolni, megakadályozza, hogy felszabadultan alkossak. Ezért inkább arra koncentrálok, hogy mit érzek, bízom az ítélőképességemben.
Az üzleti életből érkezve volt terved arra, hogy mi alapján fogják megvenni a borokat Tőled?
Az elején azt gondoltam, hogy a Mór környéki éttermekben, üzletekben mint régiós specialitás fogom értékesíteni, de aztán kiderült, hogy erre kicsi a kereslet. Érdeklődés mutatkozott ugyanakkor az első osztályú éttermek felől, régiótól függetlenül – így stratégiát váltottunk és országosan a top éttermekre fókuszáltunk, hozzájuk mentünk kóstolót tartani, oda igyekeztünk bekerülni. Az elmúlt hét év során tovább formálódott az értékesítési stratégiánk, most a boraink jelentős részét helyben, a pincénél adjuk el.
Ismeretlen borászként hogyan találtad meg az első vevőidet?
Ez is egy véletlennek köszönhető. Amikor 2011-ben elkészültem az első borommal, a borbírálói kapcsolataimnak hála be tudtam kerülni a Budavári Borfesztiválra, ahol az igazi nagyok mutatták be az új boraikat a szakmának és az érdeklődő vendéglátósoknak. A többiekkel ellentétben csak egy tétellel voltam ott, és ez kíváncsivá tette a jelenlévőket – ki az az őrült, aki csak egyetlen borral áll ki? Így nagy érdeklődés közepette tudtam a Napholdcsillagot bemutatni. Annyira felkészületlenül ért a pozitív fogadtatás, hogy amikor az egyetlen hordónyi készletemet meg akarták venni, hirtelen nem is tudtam, milyen árat mondjak.
Amellett, hogy kiemelkedő minőségű a bor, amit készítesz, hogyan tudsz kitűnni a sok borászat közül? Költesz-e marketingre?
A csúcséttermekben szeretnek a legtöbb borvidékről kínálatot tartani és Móron, más borvidékekhez képest még viszonylag kevesen vagyunk. Emellett a régiót azért is szeretik, mert nagyon jól lehet ételek mellé ajánlani, és az ezerjó, mint hungarikum kapcsán egy kis különlegességet is tudnak nyújtani a vendégnek. Ezeknek köszönhetően be tudtunk kerülni a legjobb helyek borlapjaira vagy borvacsorákra. Szerencsére nagyon sok étteremből hívnak bennünket. A férjem ebben nagy segítség, a kóstolók jelentős részét ma már ő tartja. Én arra koncentrálok, hogy szép, harmonikus borok kerüljenek ki a pincéből és anyukaként is helyt álljak.
A kóstoltatások az egyetlen marketingköltésünk, és tapasztalatok szerint remekül működik, mert aki ilyen alkalommal találkozott velünk, szívesen eljön hozzánk is egy borkóstolóra. És ha jó emlékekkel távoznak, akkor később is visszatérnek a családjukkal, barátaikkal.
Mióta megalapítottad a pincészetet, láthatóan sikeres vagy a boraiddal. Volt olyan nagyobb kihívás, ami az üzletre mégis veszélyt jelentett?
Amikor elkezdtünk nagyobbra nőni, és már nem tudtam menni személyesen értékesíteni, képviselni a boraimat, volt egy nehéz momentum. Kettős szorításban voltam: azt éreztem, hogy ahova nem én megyek eladni, ott kevésbé leszünk sikeresek, ugyanakkor a pincére sem maradt elég időm. Én sem értettem az értékesítéshez, de bennem megvolt a belső szenvedély. Végül ezt a problémát úgy oldottam meg, hogy kiadtam az értékesítést külső partnereknek, ők profik benne, és most már mindenki azzal tud foglalkozni, amihez igazán ért.
Mi a távlati célod a borászattal?
Az ezerjót mint fajtát szeretném népszerűbbé, szerethetőbbé tenni, ez a misszió fogalmazódott meg bennem. Az egyetemen is abból írtam a diplomamunkámat, hogyan tudnánk a móri régiót a top 5 borvidék közé emelni. Minden adottsága megvan hozzá, nagyon jó a borok karaktere és közel van Budapesthez.
Mire vagy legbüszkébb a váltással kapcsolatban?
Nagyon jó azt látni, hogy milyen sok embernek örömet tudok okozni a boraimmal, egy újabb színfolttal gazdagítottam a móri borvidéket és az ezerjónak egyre több arcát tudom megmutatni. Emellett persze mindig felemelő abba belegondolni, hogy a borkészítés egy folyamatos önmegvalósítás számomra.
Arra is büszke vagyok, hogy sikerült megmutatnom a móri környezetemnek, a helybelieknek, mire vagyok képes. Az elején ismeretlenként sokan kételkedtek bennem, nem értették ebben a zárt közösségben, hogy mit szeretnék – nemcsak azért, mert kívülről érkeztem, hanem valószínűleg azért is, mert nő vagyok. Az első helyi kóstolón el sem hitték, hogy ezt a bort én készítettem. Ma már másként állnak hozzám, befogadtak maguk közé és sokan elismernek.
Végezetül milyen jótanácsot adnál annak, aki nem érzi jól magát a mostani munkájában, de bizonytalan a váltásban?
Ebben a testben egy életünk van, vétek megrekedni – én sem tudtam, hogy merre, csak azt, hogy váltani szeretnék – kerestem az utat, hogy miben tudok kiteljesedni. Amíg nem érzi, hogy sínen van, keresni kell, közben tanulni, ne elégedjünk meg a helyzettel. Tegyünk fel magunknak minél több kérdést, ha ezek alapján összeáll a kép, bele kell vágni. Néha lehet, hogy irracionálisnak tűnik a terv – ahogy nálam is az volt – de nem szabad megijedni, tegyük félre a korlátokat. Ha igazán szívből akarod, úgy hozza a sors, hogy képes leszel elérni a célodat.
